Egy húszas évei végén járó pasi, akibek még sosem volt barátnője, az nagyon taszító?

A gondjaim középiskolában kezdődtek, 15 éves koromban. Nem tudtam beilleszkedni a gimnáziumi osztályomba, és sok konfliktusom volt a többiekkel, olyannyira, hogy az iskolaváltás lehetősége is felmerült bennem. Sokszor meg is vertek, szóval ismerem annak ellenére is az iskolai erőszakot, hogy papíron elvileg jó hírű iskolába jártam. Végül maradtam, mert már tudtam, hogy ezzel a szakkal akarok az egyetemen is foglalkozni. Nagy nehezen kibírtam, de a jellemem komoly változásokon ment át negatív értelemben, hozzászoktam, hogy egyedül vagyok, ki vagyok közösítve. Otthon sokat kiabáltam, és az iskolában még a saját osztályfőnökömmel is szembefordultam, mikor nem lépett fel a zaklatóimmal szemben. Erre a tanár reakciója az olt, hogy elekzdte hangoztatni, hogy mivel tanulási nehézségeim vannak, sosem fogpk leérettségizni, amivel feldobta a magaslabdát a többieknek ahhoz, hogy gúnyoljanak... Az egyetemen aztán kaptam egy második esélyt, hogy a rossz négy év után kitöröljem a múltat, és új emberré vállva, barátokat szerezzek, párkapcsolatom legyen. Nem így történt. Az egyetemen nem voltak gondjaim a többiekkel, viszont nem kerestem a társaságukat. Óra után felkaptam a cuccaimat, és mentem haza, a biztonságot jelentő lakásba, a családomhoz. Hiába hívtak, nem mentem sehova, ezért én vagyok a jibás.Itt már én közösítettem ki magamat. Amikor végeztem, továbbképeztem magamat, és szereztem még két diplomát. Nyolc és fél évig voltam egyhuzamban egyetemista, a tanulásban mindent elértem, mit akartam. De közben a magánéletem nulla. Több, mint 200 évfolyamtársam volt három képzésben, és se baráti köröm, barátnőm meg pláne nincs... Tetejébe én az alapján választottam szakot, hogy mit szeretnék csinálni, nem úgy, hogy mire van igény. Így jelenleg ott tartok, hogy se baráti köröm, se barátnőm, és még munkát sem tudok találni a szakmámban egyik papírommal sem... Most doktorandusz vagyok, sokkal több szabadidővel, és pánikszerűen elkezdtem bárokba járni, hogy kb. 13 év után eljussak oda, hogy felszedjek egy lányt végre, mert kezd eljérni felettem az idő... Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gimnáziumban és az egyetemen próbálkoztam, de nem volt annyi bátorságom, hogy mindezt szemtől szemben tegyem: SMS, majd Facebook. Az egyetemen volt néhány "furcsa" húzásom, ha tetszett egy lány, és én is neki (volt ilyen), találkoztam vele, de mivel féltettem a jövőmet, hogy nem lesz diplomám, inkább (szégyellem, de így van) eljátszottam a bunkó, flegma pasit, hogy ábránduljanak ki belőlem, mert fontosabb az előmenetelem, mint a párkapcsolat, ami csak bezavarna. A "terv" túl jól sikerült, mindenki révbe ért, csak nálam állt meg az idő, valahol a 2000-es évek közepén... Mindent elértem a tanulásban, doktorandusz vagyok, előadásokat tartok, publikálok, de párhuzamosan mindent el is vesztettem ami az önálló élethez kellene. Nem tudok ismerkedni, a bárokban is csak ülök kukán, mosolytalanul, és halálra unom magamat (a családom unszol, hogy kezdjek már magammal valamit ezen a téren is, ne csak a munkahelykeresés izgasson harminc felé haladva)... Vágyom a párkapcdolatra, de valahogy erős az az érzés is bennem, hogy csak ki ne kezdjen velem egy nő... Az, hogy magamtól leüljek valaki mellé, esélytelen... Nem vagyok meleg, a nők tetszenek, de nem tudom, hogy miért blokkolok, ha beülök valahova... A felsoroltak alapján ne randizna velem senki, igaz?