Nők, nektek számít a férfi végzettsége?

"Tudtommal egy mérnök minimum látogatja a könyvtárakat, hogy képezze magát, és nincs ideje olyan elméleteket kiagyalni, mint amiket te szoktál itt leművelni.

Álmodban vagy te mérnök."

A friss, naprakész dolgok nem a könyvtárban vannak.

Egy másik mérnök.

Nekem számít, több szempontból is fontosnak tartom. Sőt, én amúgy azt gondolom, hogy ez egy teljesen alap dolog és igazából nem értem, hogy hogyan lehet valakinek teljesen mindegy. Személy szerint ez azt jelenti nálam, hogy legyen egy érettségije és egy szakmája (OKJ, szakmunkás iskola vagy egyetem, mindegy), amit önként választott, amit szeret, amivel szívesen foglalkozik és amivel tervei vannak. Egy szóval, az a fontos, hogy elégedett legyen magával. Szerintem ez nagyon fontos... Nekem volt egy szakmát végzett párom, akitől egyetemistaként 0-24 azt hallgathattam, hogy én milyen sz*r vagyok, semmit sem ér a papírom, idióta aki egyetemre jár, egy nagy nulla, nem ért semmihez, büfészak, a hülye is el tudná végezni stb., stb... Szerintem ilyen ugyanúgy létezik diplomás változatban is, mert csomóan vannak, akik nem az adott terület iránti érdeklődés és szeretet miatt tanulnak tovább egyetemen, hanem pl. külső hatások miatt (pl. szülők nyomására) vagy esetleg a presztízs miatt és ők szerintem ugyanígy nem elégedettek magukkal, mint pl. az előbb említett volt párom. Aki nem véletlenül "volt"... A másik pedig az, hogy nekem az kifejezetten imponál, ha valaki lelkesedik a munkájáért, fejlődni szeretne és fontosnak tartja és tesz érte stb., viszont azért az sem egy jó dolog, ha ez mondjuk a párkapcsolat rovására megy, szóval szerintem jó, ha van egy egészséges egyensúly a kettő között.

Az egyik az, hogy bármennyire is divat szidni az oktatás és bármennyire is van igazság a kritikákban, én még mindig azt látom és tapasztalom, hogy a tanulás által az ember igenis többé válik. Ez alatt még nem is feltétlenül a tudásra vagy intelligenciára gondolok, hanem szimplán olyan tulajdonságokra, mint pl. türelem, kitartás, küzdés, kreativitás, logika, tervezés, kritikus gondolkodás, elfogadás, nyitottság, alkalmazkodás stb., még lehetne folytatni. Szerintem ezeket az ember megtanulja, elsajátítja és fejleszti a tanulás által, a vicc az, hogy amúgy részben pont az oktatási rendszer hibái tanítanak meg ezekere a dolgokra, legalábbis én ezt gondolom... Sok bosszúságot okozott, bonyolult volt stb., de én azt érzem, hogy rengeteget segített és elég nagy hatással volt az életemre. Sokszor hallom, hogy az az igazi király, aki minél előbb otthagyja az iskolát, mert ő már korán felismeri az oktatási rendszer hiábit és látja, hogy nem éri meg stb., ugyanakkor én pont azt látom, hogy sok szempontból megrekednek egy adott szinten és nem fejlődnek tovább, szűklátókörűek, merev a gondolkodásuk, nem tudnak elvonatkoztatni saját maguktól, türelmetlen, nem látják át a dolgokat stb. Igen, tudom, hogy nem mindenki ilyen és a gyakoris szállóigét is ismerem, miszerint a diplomás hülye az élethez, a szakmájához sem ért és kitörölheti a seggét a papírjával, bezzeg a szakmunkás és a betanítottmunkás... Oké, én azt tapasztaltam, amit leírtam.

A másik pedig az, hogy szerintem igenis van kapcsolat az ember személyisége, életvitele és az általa választott szakma és a munka, karrier között. Egyrészt ez is lehet egy kapcsolódási pont két ember között, másrészt pedig lehet ennek az ellenkezője is. Nem törvényszerű, de én is azt tapasztaltam, hogy könnyebben megtalálom a hangot a velem azonos végzettségű emberekkel. Illetve valaki más is írta, hogy egyszerűen taszíthat egy munka, mert mondjuk nem értesz egyet egy adott aspektusával vagy értékekkel, amiket képvisel vagy támogat, ilyen is van. Ez szerintem teljesen érthető. Másrészt pedig az életedre is kihatással van a munkád (eleve az életed nagy részét vagy munkával vagy tanulással tölti az ember), ami egy kapcsolatban azért szintén nem mindegy.... pl. egy vendéglátós nem heti 5 napot fog dolgozni, napi 8 órában, hanem ott befigyelnek a hétvégék és ünnepnapok is, illetve gyakran akár éjjel is kell dolgozni. Sokan olyan pozícióban dolgoznak, ami együttjár azzal, hogy túlórázni kell vagy akár haza is kell vinni a munkát. Sokan veszélyes vagy extrém módon stresszes munkát végeznek, ami károsíthatja az mentális és/vagy fizikai egészségüket. Sok munka együtt jár azzal, hogy az illetőnek sokat kell utaznia, ami szerintem megint nem mindegy. Lehetne még ezt sorolni, a lényeg az, hogy szerintem nagyon nem mindegy, hogy kinek milyen végzettsége van és milyen munkát végez.

Az interneten sajnos rengeteg ellenőrizetlen forrásból eredő információ is van. Még mindig a lektorált könyvi forma a legelfogadhatóbb, az egy dolog, hogy sokszor már letölthetők ezek a könyvek, míg hazánkban a könyvtárakban hiány van belőlük.

Persze egy nívós újságban, tudományos magazinban publikált cikk is megfelelő, azokból néha lehet ott olvasgatni, van aki megrendeli otthonra stb.

De nem is ez volt a lényeg. Kérdező, hogy neked válaszoljak és ne offoljak: nekem azért számít a végzettség. Nem olyan nagyon, hogy mindenáron legyen diploma, de az az általános tapasztalatom, hogy jobban el tudok beszélgetni azzal és több közös érdeklődési körön osztozunk, akinek van diplomája.

Persze akad kivétel is, exemnek érettségije sem volt de lenyűgözően olvasott, művelt pasi volt. Nem magyar, azt is hozzáteszem. Ott neki elég volt a szakmája, hobbiból művelte magát, ilyen is van. És a legjobb az egészben az volt hogy sosem volt mellettem kisebbrendűségi komplexusa, elismerte azt amiben jobb voltam ahogyan én is elismertem azt amiben ő volt jobb. Büszkék voltunk egymásra. De ilyen ember egy a százezerből.....úgyhogy azért jó szűrő az a diploma.

Hú, hát nem valószínű, hogy népszerű leszek a véleményemmel, szemléletemmel. Ha csak úgy idedobnám indoklás nélkül, az nagyon furcsán, hülyén hatna, szóval megpróbálom elmagyarázni, miért gondolom így.

Ami még fontos: szerintem a nők többségének tényleg csak annyira fontos a végzettség, hogy keressen eleget a férfi (elég, ez is mindenkinek más, van, aki eltartatni akarja magát, van, aki annyit szeretne, hogy a másik fél saját magának tudjon finanszírozni megélhetést meg ilyeneket), meg hogy érezze jól magát a munkában, és ne ütközzön nagyon az életszemléletével, a saját munkájával a másiké.

21 éves vagyok, a nagyapámnak csak általános iskolai végzettsége van, és nagyon szomorú, hogy már vénlány vagyok, és így nem lesz 25-28 éves koromra hat dédunokája, és egyáltalán nem érti, hogy miért nem varrónő leszek (hát pl azért nem, mert akárhányszor varrni próbáltam, a kezemen több sérülés lett, mint ahány öltés a textílián...). A nagyapám sajnos egy kimagaslóan buta ember, és nem állítom, hogy minden 8 osztályt végzett ember ilyen lenne, de valami oka csak van, hogy ennyit végzett el, és én úgy gondolom, hogy a legalább érettségivel rendelkezők között tízszer nagyobb arányban vannak olyanok, akikkel el tudok beszélgetni. Meg hát általánosban is ismertem embereket, néhányról tudom, hogy elvégzett 9 osztályt, aztán otthagyta, vagy épp 10-et, 11-et, de nem lett érettségije. Akkor még nyilván nem lehetett tudni, hogy kiből mi lesz, de ahogy emlékszem, ők voltak azok, akikkel abszolút nem jöttem ki, ha segítettem a leckében, utána ugyanúgy beszóltak, csúfoltak, hogy stréber vagyok (tény, nem én voltam a legszerethetőbb ember, folyton fura idegen szavakat használtam, meg olyan dolgokról beszéltem, amit senki nem értett és hozzá senkit sem érdekelt...). Pletykáláson kívül nem is nagyon tudtam velük elbeszélgetni, nem állítom, hogy mindenki ilyen, de én ezt tapasztaltam, ezért alap, hogy érettségije mindenképp legyen az illetőnek (vagy ha még nincs, legalább akarjon és tegyen érte).

Apukám sok szakmunkást ismer, csomószor volt, hogy ők is ott voltak valahol/együtt utaztunk valahova, és oké, egy 12-17 éves lány meg egy későnegyvenes férfinak nem sok közös témája van, de érdekes, apámmal hasonló végzettséggel mindig jól elvoltunk, mondjuk ő környezetéhez képest kimagaslóan intelligens is. De a haverjaival egyszerűen nem jöttem ki (oké, a legtöbbel igen, én voltam a cuki kislány és kb ennyi), legalábbis elbeszélgetni sosem sikerült. Néha sértésként értelmeztek valamit, amit csak úgy mondtam, vagy nem is értették, miről kérdezem őket. Sajnos nekem nem lenne kielégítő egy olyan párkapcsolat, ahol elbeszélünk egymás mellett és az érdeklődési köreink nem metszik egymáséit. Bár az pozitív, hogy olyan szakmunkással én még nem találkoztam, aki szerint az egyetem tök felesleges és "minek mentem oda", apu munkatársai nagyon örülnek neki, rendszeresen kérdezik, hogy megy, és szurkolnak meg minden. Szóval a "rosszabbik oldallal" szerencsére csak hallomásból van tapasztalatom, de mondanom sem kell, olyannal tuti nem kezdenék semmibe, aki lenézi az egyetemen tanultakat (főleg, mert én meg nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen lehetőségeim vannak).

És igazából itt jön az a része a dolognak, ami elsőre baromi furán hangozhat. Nos, az a helyzet, hogy nekem a tudomány, a tudomány szeretete és annak művelése az életem (egyik) központi témája, céljaim nagy része is ezzel kapcsolatos, élek-halok a tudományos vitákért, imádom az okos embereket (értem itt ez alatt az intelligenseket és a nagy lexikális tudással rendelkezőket), igyekszem minél több tudományos előadáson részt venni, és minél többet tanulni belőlük, tágítani a látókörömet, és mély tudást elsajátítani arról, ami igazán érdekel. És igazából ezért én biztos nem tudnék valakire partnerként tekinteni úgy, ha az illető nem elég intelligens, vagy nem tudok vele kielégítően társalogni arról, ami érdekel, ami majd a munkám és az életem lesz. Nagyon sok téma érdekel érintőlegesen, de kevés érdekel igazán mélyen (értem itt ez alatt, hogy minden nap foglalkozom vele, és igénylem a beszélgetést róla), és nagyon örülnék, ha e kevés téma valamennyire egyező lenne. Illetve mindenképpen szükséges lenne nekem, hogy közös legyen a tudomány iránti szenvedély, e nélkül (hogy kissé poétikusabban fogalmazzak) elsorvadna a lelkem, egész biztos nem érezném jól magam egy olyan kapcsolatban, ami nem stimulál szellemileg. Még elég fiatal vagyok, szóval csak jövőre diplomázok, ezért nem is fair elvárás, hogy "legyen diplomája a másiknak", de én azt szeretném, ha majd lenne neki (mert lássuk be, aki a természettudományok irányába olyan elhivatottságot érez, amire nekem szükségem lenne a másik félben, az 99%-ban azért diplomázik is belőle).

És mivel első sorban a természettudomány érdekel, annak örülnék, ha őt is ez foglalkoztatná döntően, meg azért lássuk be, kevesebb biológus rezzen össze akkor, ha azt mondom, hogy idegtudós leszek és napi rutinom lesz néhány kispatkányt megszabadítani az agyától, meg hogy emberi agyakból készítek metszeteket, mint ahány bölcsész vagy közgazdász teszi ezt. (mint ahogy valakit undorít egy boncmester vagy egy sírásó pl.) Tehát a legjobban természettudományos területen kutatónak örülnék (tudom, egy mérnök többet keres, meg egy közgazdász is, de ez kevésbé érdekel), jó lenne a biológus, de végül is nem muszáj, és hát a legjobb a PhD lenne majd. Persze nem most, mivel még nekem sincs, de tervezek, és lesz, és teszek érte, és a másiktól is ezt kívánnám. Nekem egy párkapcsolatban az lenne a legjobb, ha intellektuális és stimuláló beszélgetéseket tudnánk folytatni, tisztelnénk egymás intelligenciáját, nagy álom, hogy közösen publikáljunk tudományos folyóiratba... és igen, tudom, hogy nem ez a jellemző a nők nagy részére (meg a férfiak nagy részére sem), de gondoltam, leírom, hogy lásd, ilyen is létezik. :)