Ti is éreztétek már azt, hogy tulajdonképp senki sem kíváncsi rátok, a gondolataitokra, senki sem akar igazán megismerni?

Igen, szoktam ilyet érezni, de azt is tudom, hogy nagyon gátlásos vagyok az emberi kapcsolataimban. Szívesen megosztanám a gondolataimat másokkal, de nem merek közeledni, attól félek mindig, hogy túl sok leszek. Ha alakul valakivel valami, az első pici negatív jelre (vagy amit annak hiszek) azonnal visszahúzódok. Részben az is az oka, hogy sok barátságban csalódtam. Így nem csoda, ha nem kíváncsiak rám.

Volt ilyen igen, végül tele lett a hócipőm az illetővel és elküldtem a francba

Sohasem szoktam energiát fektetni abba, hogy egy-egy új ismerkedés később is fennmaradjon. Pár hétig, hónapig még újdonságnak számítunk egymásnak, aztán részemről ennyi, egyre kevesebbet keresem őt, kevesebbet találkozunk, végül lezárul az egész. Nem vagyok emberekhez ragaszkodó, s mindenáron beléjük kapaszkodó kullancs típus. Évek óta megvan a baráti kemény mag, nekem ők pont elégségesek arra, hogy szociális életet éljek. Senki más nem érdekel komolyabban.

Igen, az önzés soha nem öltött ilyen szilárd alakot, mint napjainkban. Imádnak magukról beszélni, hadarva, lyukat beszélve a hasadba, és közben néha odavakkantanak neked egy rövidke kérdést, amire ha egy szónál többel válaszolsz, beléd fojtják a szót és rizsáznak tovább. Sajnos nekem sok rokonom is ilyen, őket meg nem "építhetem le"...

Aha, a nagynéném ilyen, csak akkor ír(t) rám, ha kellett neki valami. Persze másoknak irkál, tetszikeli a párom rokonai képeit (sosem látta őket élőben, egy szót nem beszéltek) engem meg leszr. De rengeteg ilyen ismerősöm van/volt, családtagok is, lapulnak és hesszelik, mit működök, hogy aztán legyen min pletyizni. Ez van, ha nekik így jó, legyen.

Introvertáltként mondom, aki főleg hallgat és figyel: a legtöbb ember unalmas. Csak a sok unalmas ember megtalálja egymást, és örülhetnek egymás semmitmondó dolgainak.

Én mikor észreveszem, hogy a legtöbb energiát én ölöm a dolgokba, akkor próbaképpen nem keresem ismerősöket, amíg ők nem keresnek. Eredmény sokukról 10 éve se kép se hang :)

Talán 2 ember van,akik elfogadnak olyannak amilyen vagyok,tudnak rólam mindent,én is róluk,megbeszélek velük mindent.Az egyiket 15 éve ismerem,a másikat 1 éve.Olyan korban vagyok,hogy új ismeretségek már nem hiányoznak,se baráti társaság,elvagyok a kis világomban a gondolataimmal.Nincs közlési kényszerem se mint másoknak a munkahelyemen pl.,így ez miatt annyira nem vagyok nekik jófej,de nem is akarok az lenni.Nem szeretem az embereket,mert az a baj,hogy átlátok mindegyiken.A legapróbb mimikát észreveszek egy arcon,a szemből mindent kiolvasok.És szinte mindegyiken azt látom,hogy csak szerepeket játszanak,így próbálok elkülönülni,persze ez miatt azt hiszik hogy többre tartom magam,meg nem vagyok barátságos.Ez nem így van,csupán kerülöm a negatív energiát amit érzek.Nem kér tőlem senki semmit,nem tudnak csőbe húzni.

Persze. Tudnék mesélni az itteni tapasztalatokról is. 🙂🙂🙂