Van valami mentális problémátok, ami megnehezíti a társkeresést?

#49

A végén még elpirulok. :D A pszichológus nekem sok mindent nem tudott mondani, legalábbis olyat nem, amit ne tudtam volna magamtól is. Bizonyos dolgokkal tényleg nehéz mit kezdeni, pl. azzal, hogy "félek az elmúlástól, éjjel-nappal görcsölök rajta, az alvás sem megy miatta, és nem hiszek semmilyen túlvilágban vagy reinkarnációban". Nem mondhatja azt, hogy nem fogok meghalni soha. :D Azzal meg végképp nem megyek sokra, hogy "tereld el a figyelmed" vagy "hozd ki az életedből a legtöbbet, hogy elégedett lehess és ne jusson eszedbe ilyesmi". Tehát maradnak a gyógyszerek, persze szarul hangzik, ha megemlítem, mert azok csúnya, ördögtől való pirulák, és én tuti nem vagyok beszámítható, ha ilyenek beszedésére kényszerülök, szóval ja. Nem túl kedvező a közmegítélés ezzel kapcsolatban.

Ha a pszichológus "kezelését" kellene értékelnem, akkor olyan 20/100 pontot adnék, mert ha az ember elengedi a bizalmatlanságát és a gátlásait, le tud vezetni némi feszültséget egy ilyen beszélgetés által, utána ideiglenesen megjavul a kedve. Az kétesélyes, hogy a gyógyszerek beválnak-e, de eddig több pozitív tapasztalatom volt velük kapcsolatban, mint negatív, szóval legyen 70/100.

#50

Nekem amúgy lenne kérdésem, egyrészt az, hogy abszolút semleges "érzéseid" (vagyis azok hiánya) vannak minden egyes ember (személy) irányába? Illetve miért lenne kötelező összejönnöd valakivel? A nem antiszociálisak között is van egy pár örök szingli, még ha nem is a legmegszokottabb életforma, nem akkora vaszizdasz, hogy emiatt vessen ki magából a társadalom. Gyakorlatilag már azért jobban le lennél nézve, ha szociális fóbiád lenne.

#50 Abszolút semleges mindenki, pl ott van a család, a legtöbb embernek vagy jó a kapcsolata velük vagy rossz, számomra meg egy újabb személyiség amit megjátszok.

Ismerem őket tudom mire hogy reagálnak, tudom, hogy anyám boldog lesz tőle ha megölelem, ezért megteszem, de közben nem érzek semmit, tudom, hogy apám örül ha besegítek neki a kerti munkába ezért megteszem, de a munka elvégzése miatti elégedettségen kívül más érzelem nincs. Ebből ne arra gondolj, hogy rossz családban nőttem fel, sőt kifejezetten jóban, összetartó család szerető testvérek meg minden egyéb...

Nem mondtam, hogy kötelező párt találni, de erős társadalmi elvárás. A család részéről is megvan a nyomás, hogy mikor lesz feleség gyerekek meg boldog új világ... A munkatársak részéről is folyamatos az érdeklődés, és aki sokáig van egyedül az kicsit megbízhatatlanabbnak tűnik. A vezető beosztású emberek is szívesebb neveznek ki új pozícióra vagy léptetnek elő olyan embert akinek van családja, mert ez bizonyos mértékű kötöttséget okoz.

Megvan már a bevett szokás, összejövök valakivel attól függően mennyire nehéz megjátszanom magam 1-másfél 2 évet együtt leszek vele aztán jöhet megint az egyedüllét és adhatom önmagam.

#35 igazán érzelmi gátak sokszor másokban sincsenek amúgy, csak addig amíg úgy gondolja hogy valaki szövetséges bármilyen szinten. Én ezt tapasztaltam sok emberben.

Lehet hogy Te nem élted át gyerekkorodban ezt hogy szövetségesed valaki. És amúgy bosszúvágyat és féltékenységet se érzel olyan igazán érzelmi alapon? Mert akkor ez az előny megvan, ebből a szempontból kevésbé félelmetes a viselkedésed néha mint az átlagemberé.