Mi ez a nagy "diplomás-diplomással"szakmunkás-szakmunkással" láz?

Vicces, eddig sosem gondoltam végig, de nálunk a családban tényleg mindenkire igaz a kérdésben szereplő állítás. Diplomás-diplomással, szakmunkás-szakmunkással.

Mi a párommal mindketten diplomások vagyunk és a baráti társaságunkban is ez a jellemző.

Részemről nem volt kritérium, de a diplomám megszerzése során és közvetlenül azt követően elég sok negatív élményem volt, amiért kialakult bennem, hogy meghúzom a határt és feltételeket szabok az ismerkedésnek.

Csak hogy egy példát említsek, fülig beleszerettem egy pasasba akinek nem volt diplomája és ez egyáltalán nem zavart. Tisztességesen kereste a pénzét, nagyjából ennyi. Őt sokkal jobban zavarta az, hogy én pályakezdőként annyit keresek, mint ő és egy idő után napi témává vált, hogy mi lesz akkor, ha én veszem át a "család fenntartó" szerepét. A témát elkezdtem unni és ott elégeltem meg végleg azt a kapcsolatot, amikor fél év után rádöbbentem, hogy nem tudunk beszélgetni. A részben szakmai, részben munkahelyi problémáimra mindig az volt a válasza, hogy ezt ne vele beszéljem meg, nem tud rá mit mondani, nem ért hozzá és amúgyis jobb lenne, hogyha vele vagyok akkor elengedném ezt a témát és inkább rá koncentrálnék.

Bennem egyre nagyobb komplexusokat generált az, hogy nem tudom megbeszélni vele a problémáimat, nem érti és nem is akarja érteni, végül pedig pontot tettünk a téma végére.

A mai napig értelmes felnőtt férfinak gondolom az illetőt, de vannak dolgok, amiket nem lehet megerőszakolni és kész.

Utána jött el az az érzés, hogy ebből nem kérek többet és legyen diplomája a másik félnek, ami talán szűkíti annak a lehetőségét, hogy ismét így járjak.

A párom sokáig volt szakmunkás, sokáig dolgozott diploma nélkül. Amikor én megismertem már megvolt neki, de a mai napig "fusizik" másodállásban a szakmájában és ezzel az ég-világon semmi problémám nincsen. Ha mellékese nem lenne, én keresnék többet és megmondom őszintén engem ez sem zavarna. Abszolút nem. Azon a szinten vagyunk mind lelkileg, mind anyagilag, ahol ez már egyáltalán nem számít.

Elég régen lett feltéve a kérdés, de az hiszem érdemes lehet leírnom az én történetemet.

Édesanyám vörös diplomás jogász volt, apám pedig szakmunkás (hegesztő). Anyám jogász létére jobban preferálta az un. kisemberek társaságát (ne kérdezzétek miért, mert erre nem tudom a választ.) Anyám művelt volt és tehetős ezenfelül pedig viszonylag nagy vagyont is örökölt a 90-es években a nagyapjától (több ingatlan és egyéb nagyértékű ingóságok, valamint pénz.) A jogi diplomája, doktori címe és az örökölt vagyona ellenére nagyon gyorsan a társadalom legalján találta magát. Mivel a kiemelkedő fizetése ellenére minden vagyonát örökölte, ezért szerintem kevésbé becsülte, szemben azokkal az emberekkel akik önerőből érnek el bármit is. Három gyereket hagyott itt a halála után úgy, hogy semmit sem örököltünk és így maradt nekünk is a gürizés. A húgomat és engem apám nevelt fel, a nővéremet pedig nevelőszülők, mert anyámat a bíróság alkalmatlannak és gyerekre veszélyesnek ítélte.

Maradt egy lakás, az apámé.

Ezzel csak azt akartam bemutatni, hogy a diploma nem feltételez mindenképpen egy erős jellemet vagy olyan embert aki tisztában van az általa hozott döntéseknek a súlyával, illetve képes a felelősség teljes vállalására. Mi hárman maradtunk itt úgy, hogy szinte a nulláról kell felépítenünk mindent.