Érthető, ha 33 éves férfiként kezdek elkeseredni, hogy egyedül maradok, se pár, se gyerek? És picit már zavar a dolog, kiül az arcomra az elkeseredettség. Sok magányos 40 es biztos boldog, de én nem akarok agglegény maradni.

Nem kell elkeseredni. Meg kell tanulni jól érezni magad egyedül is. A barátnő, ha van, akkor is maximum hab a tortán, és nem ő kell a fő örömforrásod legyen. Mármint, ez lenne az elméletileg helyes.

De amit a valóságban párkapcsolat (meg házasság) néven manapság kap az ember, az egy őrült dráma, rabszolgaság (te fizeted a másik ember életcéljait), állandó megfelelési kényszer munkában és otthon, sírás akár egy félreértett félmondat miatt. Hidd el jobb egyedül.sokkal. És nem arról van szó hogy rosszul választok, eddigi barátnőim tudtak egész jók lenni az első néhány hónapban. Utána törvényszerűen elindul az egész lefelé, és azon kapod magad, hogy a csajod mellett feküdve másik csajokról álmodsz, vagy hogy pánikolsz hogy hogy szabadulsz ki ebből a drámázós őrületből. Aztán jön a szakítás drámája vagy rosszabb esetben a válás, amikor bukod a fele vagyonod, és fizesd a gyerektartást.

ja és a "magány" érzés az csak az, hogy hogyan reagálsz le egy tényt hogy egyedül vagy. Át kell keretezni, nem magányos vagy, hanem egy szabad ember, aki munka után hazamegy és alszik egy nagyot ha akar, és otthon senki elvárásainak nem kell megfeleljen. Nyugodj meg. Minden oké.

Látom valentin-nap előtt tetted fel a kérdést. Ne dőlj be a minden csapból folyó hazug szerelmi propagandának, ami azt veri belénk gyerekkorunk óta, hogy "meg kell találni az "igazit" és akkkor boldog leszel", meg egyáltalán hogy a szerelem jó dolog volna. NEM az. valójában pszichés szempontból nem sokban különbözik a kemény drogoktól, a szerelem ugyanazt a kémiát csinálja az agyban mint a kokain. És a "kijózanodás" belőle olyan durva hogy nagyon. És az "igazi" nem létezik, de a csajok nagyon hitelesen képesek úgy csinálni a kapcsolat elején.

31/pasi