Az normális, hogy azért nem akarok párkapcsolatot mert semmi esélyem sincsen a lányoknál?

29 évesen én is ilyen vagyok. Napi szinten szép lányok haladnak el mellettem az utcán, de egy pillantásra veszem őket csak szemügyre, aztán haladok az úticélom felé.

Nem csak azzal van probléma, hogy mondjuk nemtudok kezdeményezni. Fiatal korban alakult ki nálam ez az önbizalomhiány. Sajna gyermekkorban elég sok sérelem ért lányok részéről. Ha szinte napi rendszerességgel elhordják az embert mindenfélének, akkor végül el is hiszi magáról. Mint egy visszhang a fejben annyira nyomot tudnak hagyni az akkori események. Ha meghallok valami nevetést a háttérben, akkor egyből arra gondolok, hogy rajtam nevetnek. Vagy ha valakinek a szemébe nézek, hogy mit gondolhat rólam. Félreértés ne essék! Adok magamra, nem vagyok az a pattanásos, vézna srác, de mégis a mondjuk 100%os egom hirtelen képes lesűllyedni a 10%ra elég egy "megvető" nézés ami lehet nem felém irányul, csak rossz napja van valakinek.

Ha optimistán akarom felfogni a dolgot, akkor több időm van, több pénzem marad, azt csinálom amit szeretnék, nincsenek veszekedések és az azzal járó frusztráltság csak ezt az érzést kellene eltünntetni belőlem, hogy a nőknél való sikertelenségem oka én vagyok, mert tényleg nem akarok a dologgal foglalkozni a továbbiakban sem. Legyen akármennyire kirakva a csöcs, vagy felhúzva a szoknya.