Van köztetek olyan, aki nem szereti a gyerekeket? Hogy viselkedtek, amikor muszáj gyerekekkel találkozni?

Képen, meg ha babakocsiban eltolnak mellettem egy cuki babát, akkor megnézem, látom, hogy cuki, mosolygok.

De ha egyedül hagynak - hála a jó égnek, ilyen még nem történt velem. Én se cigizek, de megyek velük. Őszinte leszek én is, én félek. Mert egy gyereknek nem lehet azt mondani, hogy hagyjon békén. Mikor idegen kiskölykök nekem szaladnak az utcán, mert előre futnak, de hátra néznek, mindig rájuk szólnék, hogy előre nézz. Mikor orvosnál vagyok, és a kisgyerek nekiáll végigtaperolni az összes embert, akkor ellökném. (Ahogy tenném ezt egy felnőtt emberrel is, aki combon ragadna.)

Úgyhogy nem, nem kerülhetek ilyen helyzetbe. Nem maradok gyerekkel egyedül. Legidősebb unokatestvér vagyok, gyűlöltem, hogy egy óvodányi gyereket rám bíztak, mikor még én is gyerek voltam, aztán mindig engem basztak le, ha valaki kiöntötte a szörpöt vagy leesett a sámliról.

A gyerek egy felelősség, amit én nem vállaltam, úgyhogy hagyjanak ki belőle.

30N

Nem szoktam szineszkedni. Ha kettesben vagyok egy gyerekkel es magyaraz vagy ilyenek, akkor valaszolnek neki, de valoszinubb, hogy a mobilomat nyomkodnam, a gyerek meg ellenne egyedul, es maximum akkor figyelnek ra, ha elkezdi epp magara boritani az asztalt.

Idegenek gyerekeire meg ritkan mosolygok, altalaban akkor, ha mondjuk a kozelembe jonnek es nyulkalnak, vagy ilyesmi, nem szeretem a gyerekeket, de nem is ruhellem oket, az ilyen tok kozvetlen, ismerkedoseket mondjuk jo fejnek tartom, vicces, hogy valami random idegenhez is igy odajonnek zaklatni, minden felelem nelkul, aztan a szuleik meg ugy jonnek utanuk, nagyban bocsanatokat kerve.

Én is elég kellemetlennek érzem amikor kisgyerekkel kell foglalkoznom, mert pl. belekényszerítenek.

Ilyenkor próbálok színészkedni és szeretném ha minél előbb túl lennék rajta...

Nem szeretem a gyerekeket.

Amikor rám néz valamelyik, akkor próbálok úgy csinálni mintha én nem venném észre.

Volt már ilyen buszon, amikor az anyuka mellém ült és az ölében volt a kisgyerek.

A kiskölyök meg tett róla, hogy észre kelljen vennem, mert elkezdte a táskámat fogdosni.

Mosolyogtam rajta kicsit, hogy lássa az anyuka, hogy nem vagyok ellenséges, de az volt a legszörnyűbb, hogy nem tudtam elmenekülni sehova.

Olyan mereven bámultam kifelé az ablakon, hogyha valaki észrevett volna az utcán, kb. azt olvasta volna le a fejemről, hogy segítség, valaki vigyen ki innen! :D

Nem tehet róla, egyszerűen még nem érett meg bennem az anyai ösztön. 25N

A gyerekekkel elvagyok, de csak akkor, ha nincs ott a velük együtt járó hisztérikus anyuka, rokonok, valamint az a gügyögős, idióta viselkedés, amit olyankor elővesznek.

Szerintem gügyögni magától is megtanul, ha akarjuk, ha nem. Értelmes dolgokat kéne nekik mondani, nem hülyeségeket. Sokkal hatékonyabb lenne a fejlődésük.

23F

Én rühellem a gyerekeket, de a színészkedés és jópofizás k.ö.t.e.l.e.z.ő.

Én vagyok a felnőtt, vagyok annyira értelmes, hogy ne törjek össze egy gyereket érzelmileg a saját hülyeségem miatt. Kérdező, nem szégyen, hogy játszol és kedveskedsz velük, mert aki nem így tesz, az nem gondolkodik úgy, mint egy felnőtt, max úgy, mint valami beképzelt kamasz kölyök, aki azt hiszi, hogy az egész világ körülötte forog.

Más felnőtteket lehet kerülni, meg "morcizni" velük, ha nem szimpatikusak, de egy gyerek más, ő nem érti hogy miért vagy olyan, amilyen.

Amúgy meg akármilyen kellemetlen is, és akármennyire korlátozottak is a játék és beszédtéma ötleteim, amitől hamar kimerülök idegileg, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne a gyereknek keljen elviselnie a bogaraimat. Aztán miután letelt az a fél nap a családdal, hazamegyek, összegömbölyödök az ágyamban, és addig nézem a sorozatomat, amíg fel nem töltődök lelkileg.