Normális így tönkremenni egy elutasításba?

Rövid ideig voltunk csak együtt, de állandóan azt hallgattam, hogy mennyire hiányolja az exnőjét. Akivel mellesleg ő szakított.

A végén már pokoli kíváncsi voltam arra a csajra, de sose volt hajlandó megmutatni képen. Csak elmondta, hogy hogy néz ki, mennyivel szebb nálam és hasonlók.

A végén azt is megkaptam, hogy neki igazából nem is tetszenek a szőkék (eredeti szőke vagyok), csakis a festett fekete hajú, világító kék szemű, mű, kicsit ribis (szája, melle ne eredeti legyen) nők.

Ez nekem nagyon fájt, mivel én meg teljesen természetes vagyok :(

Annyira megviselt ez az egész dolog, hogy fél évet jártam pszichológushoz,hogy fel tudjam végre dolgozni. Középsúlyos depressziótól szenvedtem a szakítás után.

Sokáig csúnyának tartottam magam, utáltam magam, irigyeltem minden nőt, aki úgy néz ki, amilyennek ő a volt párját (akivel végül újra összejött) leírta. Gyönyörűnek képzeltem el, példaképnek állítottam fel magam elé (holott azt se tudtam, hogy néz ki iagzából, vagy egyáltalán létezik-e, mert a nevét se mondta el soha).

Rengeteg idő kellett, hogy helyrejöjjek, hogy végre újra értékelhessem magam.

Egy véletlen folytán bukkantam rá egy könyvre, amiben hasonló eseteket elemeztek, ebből kezdtem gyanakodni, hogy az illető férfi jó eséllyel egy nárcisztikus manipulátor, aki ebben éli ki magát, hogy nőket tesz tönkre.

Azóta nem szeretnék az exe helyében lenni. De még így is vannak napok, amikor utálom magam, főleg ha véletlenül látom a pasit valahol.