Hölgyek Urak! Van itt olyan aki rengeteg ideig szenvedett valami külsőségbeli problémája miatt önbizalomhiánnyal a társkeresésben de sikerült leküzdenie?

Én nem szenvedek csak zavar ezért ha meglesz rá az anyagi fedezet ezeket szeretném megcsináltatni magamon.

- póthaj, paròka vagy hajbeültetès az eredendően ritka és vékony szálú hajam kezelésére

- szeretném műtéttel kiszélesíteni a szemeimet hogy nagyobbnak tűnjenek

- arcfeltöltést is szeretnék mivel keskeny az arcom

- ha nem óhajt rendesen kinőni a borostám arcszőrzet beültetésre is vállalkozok

- belső fogszabályzó és fogfehérítés

- a ronda fehér bőrömre barnító hasznâlata

- szemműtét a szemüveg végleges elhagyására

- mondanom sem kell egy jobb alak elérése sporttal és edzéssel

- végül magasítò cipő használata hogy 178 centi helyett 180+ centis legyek, akár 5 centit is lehet magasítani

ès nem vicceltem, ezeket tényleg szeretnêm

22/f

Van. Nem tudtam kiemelni egy dolgot, igazából mindent rondának tartottam magammal kapcsolatban. Még most sem szeretem a külsőmet egyébként.

Szerencsére sikerült lefogynom, és már a körmömet sem rágom (kezdetben a műköröm segített, most géllakk van rajta), tehát két dolog megoldódott.

Az alap rondaságomat meg úgy fogadtam el, hogy a belsőm fejlesztésével kompenzáltam, és egyetem alatt végre elkezdtem tetszeni a srácoknak is. Most van a 2. kapcsolatom, és lassan már 2 éve együtt vagyunk boldogan. Neki tetszem.

21/L

Jelen.:)

Pár évvel ezelőtt volt, még gimnazista koromban. Volt rajtam fölösleg rendesen, pattanásos volt a bőröm, az arcomat nagyon rondának tartottam, nyilván nem volt rendben az önértékelésem sem, mindig takargattam magam, irigységből másokat savaztam. Akkoriban nagyon függtem a szüleimtől, nem is engedhettem meg mindent magamnak, nagyon szótlan ember voltam, nem szerettem emberek közé menni, mert úgy éreztem, összesúgnak a hátam mögött és azt nézik, milyen vagyok.

Aztán valami eltört bennem és úgy éreztem, hogy akarom az életet, de nem bírom elviselni ezt a testet. És azt, hogy folyamatosan csúfolnak, hogy nem számítok nőnek, hogy elkerülnek, hogy nem élvezik a társaságom... A külsőmmel kezdtem, nem az ismerkedéssel, teljesen magamba fordultam és magamra koncentráltam. Jártam ugyanúgy iskolába, de utána nem figyeltem semmire, csak magamra. És arra, hogy hamarosan minden meg fog változni, mert én ezt nem bírom a folyamatos szorongással és sírással.

Kiderítettem, mi okozza a pattanásokat (tejallergia volt, azóta sem ehetek semmilyen tejterméket), elkezdtem minden nap sétálva hazamenni, változtattam az étrendemen, előtte persze elkövettem szinte az összes diétás bakit, amit egy kétségbeesett tini elkövethet, de ráéreztem arra, hogy hogy jó nekem, miből mennyit kell ennem, mi tévhit és mi releváns infó. És ahogy fogytam, változott az arcom is. Elkezdtem futni, eleinte gyenge 1,5 km-t (azóta megvan a félmaraton és pont azon zokogtam a célba, hogy én pár éve sehol sem voltam), utána rá kicsivel saját súllyal, majd súlyzóval edzeni (amíg össze nem gyűlt rá a pénz, addig kövekkel tömött zsákokkal). Változtattam a hajviseletemen, a szemöldököm formáján, ami sokat segített az arcomon és bár szerintem nem valami előnyös az orrom és fura a mosolyom, sokan dicsértek már meg, hogy milyen bájos, barátságos arcom van.:)) És szép lassan lecseréltem a ruhatáram. Évekbe telt megtalálni a saját ízlésem, de szerintem az embernek az a legfontosabb, hogy megtanulja, hogy hagynia kell magára időt. Egy ilyen változás nehéz, de inkább menjenek rá hónapjaim arra, hogy megszokjam ezt az életmódot, minthogy így éljek le egy életet.

És tudtam, hogy ez nem elég. Előtte sem voltam rossz tanuló, de ezek az eredmények tovább biztattak arra, hogy jobb és jobb legyek. És rengeteget olvastam. Arról is, ami az én bajom volt, meg minden olyan könyvet, ahol a főhőst kicsit az alteregomnak éreztem és szerintem sokat alakított ez rajtam. Nagyon sok nyílt előadás volt akkoriban (szerintem most is vannak), sokszor reményt adott az, hogy beültem és hallgattam szakembereket arról, hogy milyenek vagyunk mi, emberek (ingyen, vagy 1500 forintos belépőért), és kifordultam abból a közegből, ahol én malac vagyok, pulikutya meg minden, ami nem ember, és ez nyitott nekem egy kaput arra, hogy igen, én is érek annyit, mint ők, mi mind már csak ilyenek vagyunk és semmi sincs ingyen az életben, mert vagy így, vagy úgy, energiába kerül, de nem veszteség feltétlen. Nekem akkor az volt a célom, hogy szerethető ember legyek elsősorban. Nyilván a súlyommal csökkent a "sikeresek" iránti ellenszenv is, de nem volt elég, azt akartam, hogy mások jól érezzék magukat velem, hogy értsek az ő nyelvükön, hogy ha uncsi is vagyok vagy kis szerencsétlen, kiöljek magamból minden rossz érzést velük szemben, segítsek nekik, feltétel nélkül, bármi visszavárása nélkül, mert nekem az jó érzés, hogy gyakorolhatok rajtuk jó lenni és türelmes lenni. És egyáltalán, megérteni, hogy az egyik miért csúfol, miért úgy csúfol, mi a baja a másiknak és ilyenek.

Aztán valahogy így, hogy megértettem és megtaláltam magam és másokat, el tudtam helyezni magam a világban és nem volt olyan ijesztő mások közé menni, beszélgetni velük, ilyesmi. Sok dolgot elfogadtam, de többön változtattam. És nem ment egyik napról a másikra, az étrendnél és az edzésnél is csak utólag tudja az ember, hogy 1-2 hetet elpazarolt egy próbálkozásra, lehet, hogy nem is fogyott, hanem hízott. Lehet, hogy izmot vesztett inkább, nem zsírt, lehet, hogy az ízületei ellen dolgozik, nem izomra épp, lehet, hogy nem izmot épít, hanem csak hízik és így tovább... És lehet, hogy elhán yja magát a futás végén, mert neki nem fél órával előtte kell befejezni az evést, ahogy az okosak írták, hanem másféllel és neki nem 6-ig szabad ennie, ahogy szintén az okosak írták, hanem a napi bevitelt figyelni és a szénhidrátot. Nagyon nagy türelem kell magadhoz, ha változtatni akarsz és ha el akarod magad fogadni. És ez nagyon kétségbeejtő tud lenni és néha hiábavalónak érzed, mert az eredmény sosem lesz azonnali. Viszont minden, ami tartós, az általában így működik.

Folyamatosan azt hajtogattam magamnak, hogy mindig csak a következő kis célig lássak el, a többit majd alakítja az élet. Nekem most ez az aktuális dolgom, nem fiúk leszólítására erőltetni magam, mert okkal nem megy valamiért. Itt nincs rend és nem a szőnyeg kiporolásával kell kezdeni, ha rajta van egy halom vacak. Csóró voltam hozzá eleinte, mert minimális zsebpénzt kaptam, pláne ilyesmire. De szerintem ha az ember akar valamit, megtalálja a módját így is. Akkor is, ha van, hogy elordítod magad, földhöz vágsz valamit, vagy sírva fakadsz, mert ez ilyen. Valahol el kell kezdeni, onnantól meg némileg lenyugtatja az embert a tény, hogy úton van már és még ha gúnyolják is közben, meg a fogyás és a változás ellenére vannak is napok, mikor ugyanazt a ronda embert látja a tükörben, vagy ugyanazt az értéktelen senkit érzi magában, ez csak egy illúzió, ami el fog múlni másnapra, vagy harmadnapra, hiszen tettünk és teszünk folyamatosan azért, hogy ne ott tartsunk.

Amúgy most már egyetemista vagyok, néha csodálkozom, hogy fordult a kocka azokkal, akik felettem álltak, nem kárörvendek, csak jól esik, hogy nem a nullára, hanem bőven fölé küzdöttem fel magam. Viszont engem alapvetően nem az vezérelt, hogy "bepasizzak", hanem hogy minél jobb ember legyek, úgy egy az egyben. És igen, tetszem a fiúknak, nem vagyok bomba nő, de úgy érzem, hogy jelenleg a jobbak között tartanak számon, nagyon sok pozitív visszajelzést kapok külsőre is, belsőre is és büszke vagyok rá, hogy ez az én és csak az én munkám és senki sem veheti el. (:

Tudom, nyál, meg idill, meg cukormáz, de jól esett leírni ezt a kisregényt. És remélem, valakibe lelket önt. (: