Megfog ez így valaha változni?

Szerelmes voltam egy nőbe, és mikor szembesültem ezzel, addigra már mondhatni hogy elridegült tőlem. Annak vége volt, és habár sok minden nem lett belőle, valamilyen szinten mindkettőnket megviselt. (furcsán hangzik de így van).

Azóta viszont ő boldog életet él, egyszer ezzel egyszer azzal, de lényegtelen. Én viszont nem. Ideig óráig mozgatnak meg a nők és annyi. Eszembe se jut ismerkedni, erőt ölni bele meg ilyenek.

Úgy érzem hogy hatalmas munkát belefektettem valamibe ami elúszott mint hal a vízben, és még egyszer ezt így beleölni a semmibe nem tudom, nem is akarom. De ha őszinte akarok lenni azóta én sem mozgattam meg úgy senkit, csak szimplán összejöttem ezzel-azzal, mivel független hogy nincsenek ilyen napi bajaim, eléggé megvisel ez a kényszeres szingliség.

Jól elvagyok egész nap haverokkal meg munka meg minden, szeretem amit csinálok, lefoglal, leköt, de valahol a szememben ott van a magány egyik formája. Egyrészt hiányzik egy nő az életemből, másrészt pedig aki aktuálisan lehetne az meg hidegen hagy.

Amióta eldobott az a nő, azóta kicsit nagyon magambafordultam, megváltoztam (rosszirányba), illetve valamelyes szinten "megbolondultam", csökkent az önértékelésem és a magamba vetett férfiassági megítélésem ahogy felnőttem.

Alapvetően unalmasnak is gondolom magam, habár nem vagyok az, de mivel mint írtam a nők nem igazán érdekelnek hosszútávon csak ideig-óráig, így ésszerűen nem mutatok érdeklődést a másik felé, amiben elhidegül az egész belefektetett energia.

Nem egészen tudom hogy most melyik áll fenn a kettő közül... az egyik opció ami úgy lehetséges, hogy szerelmes vagyok még mindig - ami úgy kizárt is részben, hiszen eltelt rengeteg év mióta láttam (közel 5) utoljára. Másrészt pedig sosem volt az az ember, mint amilyennek én hittem. (bizonyos szituációkat teljesen ellentétesen reagált le azzal szemben, mint ahogy én megismertem).

A másik opció ami úgy lehetséges, az az hogy kimerültem. Mert valójában ezt érzem. Elmegyek dolgozni, haverokkal beszélni/lógni esetleg, aztán otthon döglök mindenféle jövőkép és minden nélkül, mondhatni hogy olyan kényszerben, ami ha már ilyen akkor megpróbálom élvezni.

Illetve nem gondolom hogy még egyszer lesz olyan nő az életemben akit úgy megtudnék mozgatni valahogy, mint ahogy őt. Igazából talán itt a pont. Akárhány kapcsolat kezdet kialakulni mind olyan volt amilyen. Csak akkor haladt az egész, ha én toltam a szekeret. Mármint bármikor összejöhettem volna bármelyik nővel, de egyikben sem tudtam gyorsan kiváltani valamiféle alap dolgot, hogy keressen, vagy közeledjen hozzám, vagy ilyesmi. Ha én tettem ilyet, akkor ők viszonozták, de pl. ha ma elmegyek randizni egy ismeretlen csajjal, holnap felhívom, holnapután ő nem hív fel csak én meg megint meg megint, aztán mikor összejövünk akkor már megváltozik a dolog...

de én nem tudok ilyen kapcsolatban élni, ahol hónapok kellenek ahhoz hogy valamiféle alap kötődés kialakuljon. nem érzelem, kötődés, aminek elvben már az első randin ki kellene bontania a gyökereit. Így mindig oda jutok vissza, hogy független ami történt a "szerelmemmel", ő még mindig többet ért, mint ezek közül, vagy összesen bármelyik is. Ezek inkább újra kiábrándítanak az életből, mintsem javítanának rajta.

Ti mit gondoltok erről az egészről? Valami építő ötlet?