Mennyire értetek egyet az alábbi gondolatmenettel?

Többé-kevésbé mindenki számára ismert tény, hogy manapság jóval nehezebb a pártalálás, mint a korábbi évtizedekben. Nem csak itt az oldalon ismert, de számos cikk, tanulmány is foglalkozott már a témával, sőt az RTL egyik párkereső műsorának végén is úgy zárták a műsorvezetők a műsort, hogy örülnek, hogy sikerült néhány párt összeboronálni, mert manapság nagyon nehéz a pártalálás. Ezért mondom, ez egy viszonylag elfogadott tény.

És akkor jöjjön a lényeg: a női nem legfőbb panasza a férfiakkal szemben az, hogy azért szakítanak, válnak, vagy maradnak inkább egyedül, mert a férfiak nem becsülik meg őket, rendszeresen kikacsintgatnak a kapcsolatból, társkeresőznek házasként, stb. Ez úgy 10-ből 8-9 nő elsőszámú panasza. Vagyis: a legtöbb nő kizárólagosságot követel(ne) a párjától, hogy ő legyen a legfontosabb a férfi számára, azonban ezt csak nagyon kevés férfi képes nyújtani, ami még számomra is döbbenetes, pedig én is férfi vagyok (30 F). Ezen a ponton a két nem között óriási feszültség keletkezik, és el is érkeztünk ahhoz, hogy a nők inkább tömegesen az egyedüllétet választják. Véleményem szerint ez a mai sanyarú társkeresési helyzet pontosan ennek köszönhető (legalábbis dobogós helyen van, az biztos).

Ti is úgy látjátok, hogy a férfiak számára ez most egy komoly lecke lesz ahhoz, hogy a jövőben kétszer is átgondolják, mennyire becsüljék meg azt, aki szereti őket, ragaszkodik hozzájuk, és nem NŐK-ben, hanem NŐ-ben (egyetlen nőben) gondolkozzanak, vagyis megadják az adott nőnek, amire vágyik (őszinte elköteleződés, szerelem)? Azt az érvet nem fogadom el, hogy „biológia” meg „evolúció”, mert az ember azért ember, mert tudata van, képes uralkodni az ösztönein. Én is tudnék így gondolkodni, hogy „nem tehetek róla, hogy más nők is érdekelnek, mert így vagyok összerakva”, hanem megadom a páromnak, amire leginkább vágyik: a kizárólagosságot, hogy ő számomra a legfontosabb, és tisztelem annyira, hogy nem okozok neki életre szóló lelki traumát azzal, hogy pusztán ösztönből kikacsintgatok (pedig nekem még lenne is rá módom). De más férfiak (többség) miért nem így gondolkodik? Miért csodálkozunk akkor, hogy 30 fölött tömegesen válnak a nők lelki sérültté, ha bő többségük ezt tapasztalta a kapcsolataiban, és még magasabbra teszik a lécet, még erősebben szűrnek, vagy véglegesen lemondanak a szerelemről?