Miért nem tudják a párkapcsolatban élők komolyan venni a problémát, hogyha valaki szenved attól, hogy egyedül van?

Ez az, 20-as, és gondolom, az ismerkedős fázist sem sírod annyira vissza. Vagyis feltételezem, nem cserélnéd le a kapcsolatodat arra, hogy újra meg kelljen találnod a tűt a szénakazalban (= a minden szempontból hozzád illőt, számodra megfelelőt), ami egyre reménytelenebbnek tűnik az idő és a kor előrehaladtával.

Legalábbis nekem 32 évesen ilyen, és kb. örülhetek, ha "csak" annyi a gond az x+1. újabb jelölttel, hogy minden rendben vele, helyes, okos, rendes, normális stb., de nem kívánom, nem indít be, totál semleges, hidegen hagy. Ennél csak rosszabb forgatókönyvek vannak. És amikor mások pillangókról, hormongőzről, rózsaszín ködről meg ehhez hasonlókról számolnak be, hogy náluk legalább az elején megvolt, az nekem már úgy hat, mintha felnőtt, ép elméjű emberként a Mikulásról beszélnének, hogy létezik. Amikor azt állítják, hogy kb. 2 évig is eltartott, az már szinte feldolgozhatatlan számomra. Mert ilyen tényleg vaaan? Nem csak az létezik, mint esetemben, hogy a világon semmit nem érzek, és akkor még örülhetek, hogy legalább nem taszít, irritál? :(