Lesz valahi is olyan aki elfogad és szeretni is fog?

Rettentően magányos vagyok. Elég nehéz időszakon vagyok túl, gond volt a pályaválasztással is, így egy évig itthon dekkoltam bezárkózva a 4 fal közé. Persze nem is kell csodálkozni hogy nincs senkim. Igazából már középsuliban se volt senkim, de ott valahogy nem érdekelt. Elvoltam egyedül és kész.

Az utóbbi hónapokban viszont a javulás útjára léptem. Elkezdtem itthon sportolni (mivel mackós testalkatom van), diétázok, voltam azért egy munkahelyem azért, ami bár nem tartott sokáig, de annyit kerestem hogy elkezdhettem az ott megkeresett pénzből a jogosítványt is, jelenleg ezt csinálom. Továbbá jelentkeztem szakképzésre is ami szeptemberben kezd, szóval folytatni fogom a tanulást is.

Megpróbálkoztam az online tárkereséssel is, de egyszerűen nem sikerül. Nem nehéz arra következtetnem hogy egyszerűen a külsőm miatt esélyt se adnak nekem. Igen, tudom sportoljak, gyúrjam ki magam stb. de az arcommal akkor se fogok tudni mit kezdeni pl. És nem kifogásokat keresek, mert elkezdtem sportolni is meg tényleg teszek a változásért is.

Nem gondolom magamat unalmas embernek se. Igen introvertált vagyok, és valóban nem szeretem pl. a disco-kat vagy egyéb iszogatós bulikat se. Anyám mindig azzal rágja a fülemet hogy már pedig itt falu helyen nincs más lehetőség az ismerkedésre. Én el is mentem öcsémmel (aki teljesen az ellentétem, jól nézki, jóképű, extrovertált és gyakorlatilag mindenki is szereti) egy buliba de nem igazán sikerült. Alapból nem élvezem az ilyet, de mondom elmegyek, hát majdcsak ismerek ott meg embereket, de valami rettenetes élmény volt. Konkrétan öcsémhez odajött mindenki, köszönnek neki, ölelgetik "szevasz tesó/vad" és stb. Én meg nyújtom a kezem hogy bemutatkozhassak és köszönhessek, tényleg magamhoz képest kitettem magamért és konkrétan nézik a kezem és elfordulnak. Tehát annyit nem érdemeltem hogy kezet foghassak egyáltalán velük🙂😆. És nekem ne mondja senki, hogy 10/7 ember fixen nem veszi észre hogy ott vagyok, mikor szemben állunk és néznek rám. Ebben még a fájdalmasabb számomra az volt hogy tudtak hogy en vagyok öcsém tesója, de még így sem. Ezt követően mikor már öcsém is kellően részeg volt már ő se vett észre, csak eltűnt a buliban. Szóval magam elmentem, sétáltam éjszaka egyet a városban és hazamentem😆. Öcsémet egyebként nem hibáztatom mert amúgy tenyleg jól kijövünk és ő próbálkozott is. Egx idő után meg érthető volt hogy ő se tud mit kezdeni az egésszel. Most is elhívott a következőre is hogy menjek, de ezek után nem hiszem hogy helyem lenne az ő társaságában.

Akkor próbáltam az én hobbiaimon át is ismerkedni, de őszintén melyik az a én korosztalyom beli lány akit érdekelnek is ezek a dolgok? A hobbiam: Érdekelnek a természetben való túrák, érdekel a természetfotózás, az amatőr csillagászat, szeretek könyveket olvasni, filmeket nézni, megvitatni azokról a véleményem és még a videójátékok is. Imádom az állatokat és nekem is van pár. Akkor ha lenne kivel nagyon szívesen járnek el csak random kirándulásokra is (városnézés, állatkert, túra, múzeum, színház akármi). Szóval alapjáraton nem gondolom magam unalmas embernek se. Beszéltem egy-két lánnyal akiket nagy nehezen találtam legalább hasonló érdeklődési körökkel is, de semmi. Vagy válaszra se méltattak, vagy pedig egy-két mondat után siman ghostingoltak, amit csak azért se értek, mert még arra se adtak esélyt hogy meguntassam magamat velük. Még egy randiig se jutottam el velük. És akkor itt nyilván megint az jön az eszembe hogy ez biztos a külsőm miatt van megint (valszeg ez így is van).

Nincsennek egyébként nagy elvárásaim. Nyilván nekem is megvan úgymond az "ízlésem"/zsánerem, de nem ez a mérvadó. Voltam már olyan lányba is szerelmes aki amúgy nem tetszett, sőt csúnya ilyet mondanom, de nem is volt kimondottan szépnek mondható. Ott mondjuk teljesen más volt a gond ami miatt nem alakult ki semmi, de ez most nem is lényeges. Tehát összességében engem nem zavar ha valaki olyan mint egy "deszka", de az se ha éppen pont hogy husis lány. Egyetlen elvárásom hogy lássam rajtuk hogy igényesek és az adottságaikhoz öltözködnek stb.

Öcsém és anyam még szokott azzal is piszkálni hogy azért nincs senkim mert nincsennek barátaim se. Nos ebben tényleg lehet valami, de őszintén barátot meg nem igényelek úgymond. Nem érzem szükségét se hiányát. Lehet tényleg jó lenne, én ezt aláírom, de minek ismerkedjek olyan emberekkel akikkel nem akarok? Eddig a magány nem is izgatott, elvoltam, inkább csak azután támadt fel bennem hogy most elkezdtem összeszedni magam. Minden olyan szépen ment, aztán most azzal szembesülök hogy basszus amúgy én senkinek se kellek.

Attól félek hogy külsőm miatt soha nem lesz senkim és egyszerűen az a sorsom hogy egyedül legyek és kész. Egyszerűen még csak arra se kapok esélyt hogy beszélgessenek velem. Pedig szerintem ha a belsőmet nézem csak az önbizalom hiány jelent gondot. De igazából ha nagyon összeszedem magam ezt is képes vagyok legyűrni, lásd pl. hogy elmentem öcsémék bulijába is és igyekesztem kommunikálni. Sőt, kifejezetten állítom hogy ott nem rajtam múlt a dolog.

20/F