Miért mondjàk mindig azt hogy az egyedülálló férfiaknak a személyisége az oka?

Tegnap például több srácot láttam hozzáillő barátnővel, akik még a 170-et sem érték el. Pedig itt mondják, hogy 180 alatti férfi az nem férfi. Normális párok voltak, látszik, hogy szeretik egymást.

Az tény, hogy a 180-as magasságod egy jó alap. Ha alacsony lennél, az kicsit megnehezítené, de látod ott sem feltétlenül esélytelen, sőt.

Ja, és akiket láttam nem voltak jóképűek, vagy különlegesek. Teljesen átlagos, "szürkeegér" típusok. Úgyhogy nem kell ennyire mindent feladni. Elhiszem, és teljesen megértem az elkeseredettséged, de nem feltétlenül reális. :) Az ember sokszor magában keresi a hibát. Próbálj meg fogyni, pár hónap alatt lehet hogy teljesíthető is. Viszont ha akkor sem lesz barátnő, akkor mi jön? Arcplasztika? Ha az sem, akkor mi?

Érted.. az ember ilyen, hogy ha nem jön össze a dolog, magát okolja.

Amúgy szerintem kevés olyan nő is lett volna, aki neked minden szempontból bejön. Ha így nézed a nők nagy százaléka eleve kiesik ilyen-olyan okból.

Én nem vagyok dagadt (kb. 75kg) és még a sokak által említett "minimum magasság, hogy férfinek számítsak" szintet is elérem, kereken 180cm vagyok.

Nincs balta arcom, nem vagyok púpos, nem deformált a testem, igazából mindin téren legalább átlagosnak nézek ki, egy dolgot leszámítva, hogy kb. 24 éves korom óta kopaszodom nagyon durván. Mára nem sok hajam maradt.

Ennek ellenére egész életemben észre sem vetteka nők, totálisan láthatatlan vagyok számukra. Hiába próbáltam én meg bármit, máshogy viselkedni, más társaságba járni stb. lényegtelen volt. Mindig ugyanaz a helyzet, szó szerint keresztülnéznek rajtam, mintha nem is lennék ott nem is léteznék. Sokszor amikor beszélgetni próbáltam bármelyikkel is, csak hallagatás volt a reakció. És nem viccelek, én beszélek a csajhoz, ő meg nem szól semmit csak néz ki a fejéből, mintha azon imádkozna, hogy hagyjam békén.

A legdurvábbak viszont mégis azok az estek voltak, amikor egészen jól elvoltunk egy lánnyal, jól éreztük magunkat (legalábbis úgy tűnt) másnap mégis mintha azt sem tudná ki vagyok.

Volt olyan is, hogy ismerkedtem egy lánnyal, konkrétan ő ült mellém, utána is ő keresett emg személyesen és online is, majd pár hét eltetlével 180 fokos fordulat és konkrétan minden haverom előtt kijelentette jó hangosan, hogy nekem semmi esélyem nála, nem vagyok az esete és soha nem jönne össze hozzám hasonló sráccal. Mondom, mindezt úgy, hogy a csaj akart eredetileg is tőlem valamit. Ha nem jön oda én még a létezéséről sem tudtam volna.

Aztán a "kedvenc" szituációm, amikor mondjuk 3-an haverok elmegyünk valami helyre, mondjuk egy sörözőbe. Legyen mondjuk X,Y,Z. Én vagyok Z.

Bejön egy társaság, 3 csaj (A,B,C), X ismeri az egyiket, mondjuk A-t, a csaj odajön köszön Y-nak, nekem nem. Rám sem néz. X beszélget A-val majd odajon B és C is, mindketten köszönnek, bemutatkoznak Y-nak és X-nek, nekem nem. Mintha nem is léteznék. Összejön egy társaság így 6 fővel, 5-en beszélgetnek, én hiába szólok, kérdezek, nem ragál egyik csaj sem semmit. Nem létezek, láthatatlan vagyok. Ha annyi millióm lenne ahányszor ez a szituáció előfordult velem, már milliomos lennék. Erre mi a magyarázat? Mivel lehet racionális indokot találni erre?

Pedig vannak barátaim, nem vagyok antiszociális, nem ülök otthon egész nap. Sőt, minden hétvégén megyek valahova haverokkal, én mégsem érdeklek soha senkit, a saját haveri társaságomon kívül. A többiek simán vegyülnek, ismerkednek, de én nem létezek, mindenki szarik rám.

Nem hiszem, hogy a személyiségemmel lenne gond, mert akkor barátaim, haverjaim sem lennének.