Egyedülállóként érzelgős, melankolikus személyiségként miért gondolnak rosszat a lányok rólam, miért vetnek el ösztönösen? 26/F

Előre is elnézést a hosszú kifejtésért, de talán így pontosabban tudtok válaszolni, hogy ismertek belőlem valamit.

Amikor egyedülálló vagyok, akkor eléggé felfokozódik az érzelgősségem. Ha van párom, akkor stabilizálódom és megerősödöm, magabiztos leszek és sok pozitív tulajdonságom jön elő. Emellett alapvetően melankolikus személyiségtípus vagyok.

Sokszor úgy érzem, élből elvetnek a lányok ezek miatt a tulajdonságok miatt és nem is szeretnének már randizni, hogy legalább élőben megismerjenek, milyen vagyok.

Pedig nem rosszak az ilyen emberek, mint én...

Még mielőtt találkoztam volna az egyik volt párommal, nagyon mélyen voltam lelkileg, levert, reménytvesztett, csalódott, szomorú. Aztán az első randinkon amikor a volt páromat megláttam, az első benyomások ezek voltak: félénk, depis, szomorú, önbizalomhiányos, elesett. Megmondom őszintén, nem volt bátorító és pozitív jelenség ezen tulajdonságok és benyomások. De én türelmes voltam vele, próbáltam megérteni, empátiát nyújtani, és akkor elhatároztam magamban, hogy ezt a félénk, szégyellős, szomorkás lányt én boldoggá fogom tenni. Megismerkedtünk és rövidesen össze is jöttünk. Sok-sok szeretetet adtam neki, türelmes, kedves voltam vele, és mindig amikor végre sikerült mosolyra derítenem és őszintén látszott rajta, hogy boldog, akkor számomra az adta nekem a legnagyobb boldogságot. Fél év alatt az ő elmondása szerint egy egészen más ember lett belőle, és én ezt érzékeltem is, rendkívül boldog voltam. Egy boldog, felszabadultabb, önbizalmában megerősödött, mosolygós lányt varázsoltam belőle. Aztán vége lett a kapcsolatunknak (most nem részletezném). Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor is megtenném ezt érte újra, mégha "hálátlan" is volt. Nekem jó érzés visszagondolni rá, hogy mennyi erőt adtam neki, mennyi örömet szereztem és mennyire szerettem teljes szívből.

Lehet, nevetségesnek tartjátok majd, de a találkozónk évfordulóján (amikor már szakítottunk) nosztalgiázásból elmentem arra a helyre, percre pontosan, ahol egy éve találkoztam vele először. Leültem arra a padra, ahol ő ült szomorúan. Most én ültem ott, lehajtott fejjel, őrá gondolva, szomorúan. Gondoltam, ha újra megtehetném, akkor újra felemelném, felépíteném ezt a kis szeretetre méltó szomorú leányt. Bánkódtam a múltamon és szomorúan ültem a padon, de hozzám nem jött oda senki, hozzám nem jött oda egy lány, hogy csak legalább egy picit boldoggá tegyen... És tudjátok, így vagyok az életben is az érzelgős, melankolikus személyiségemmel, velem nem türelmes semelyik lány, engem általában nem akarnak megérteni a lányok, engem nem szeretne senki boldoggá tenni, felemelni, ahogy én tettem a volt párommal. Nem tagadom, fáj, de ha én tehetek boldoggá valaki mást, akkor már én is boldog vagyok és megszűnik szinte ez az érzelgősség, szomorúság és magány bennem.

Nem vagyok a legjobb pasi, sok hibám van, kinézetre is csak átlagos vagyok, amit tudok, adok magamra, a személyiségemet, belső tulajdonságaimat mindig fejlesztem és van önkritikám, néha túl sok is. Néha úgy érzem, undorító vagyok. Mármint belsőleg. Néha megköszönöm magamban mindkét volt páromnak, hogy velem jártak és hogy boldoggá tehettem őket.

Szeretem a szüleimet és legnagyobb álmom, hogy olyan jó szülő lehessek egyszer, mint ők.

És most óriási félelem, rettegés lett úrrá rajtam, hogy mi lesz, ha örökre egyedül maradok ezzel a személyiségtípussal. Ez nem jön be a lányoknak, élből elvetnek és meg sem akarnak igazán ismerni. Sokszor csak a külsőről ítélnek. Bár lehet, a lelkem sem a legszebb és igazuk van. Fáj, hogy nincs senkim, akit szerethetek és boldoggá tehetek. Mit tanácsolnátok nekem? Köszönöm szépen az időtöket és türelmeteket, ha végigolvastatok! Menni fog a zöld kéz. :)