Honnan lehet azt tudni, ha igazán szereted a párodat? Főleg ha nem vagy érzelgős fajta alapból?

Szóval nekem mindig is problémáim voltak az érzelmekkel. Akár párkapcsolatról, akár barátságról vagy bármilyen más emberi kapcsolatról legyen is szó. Gondolom ez onnan fakadhat, hogy az anyámnak mindig is púpvoltam a hátán és sokszor bántott lelkileg, belém rúgott ha kellett, ha nem, gyerekkoromtól. Az apámat nem is ismertem, szóval szeretetet, meg ilyeneket kb hírből ismerem csak. Soha nem tudtam senkihez úgy szorosan ragaszkodni. Se barátokhoz, se egyik párkapcsolatomban sem egyik pasihoz se, meg úgy senkihez. Már 27 éves vagyok és jelenleg egy 3 éves párkapcsolatom van, amiben szintén mindigis passzív voltam, a párom meg ilyen túlszeretős fajta, ami eleinte tetszett, hogy végre valaki szeret,viszont én ugyanolyan érzéketlen maradtam és az idő múlásával irritálni is kezdett ez a "majomszeretet ". Nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen csak ő sem illik hozzám, vagy én vagyok ilyen érzelmi analfabéta, ugyanolyan vagyok mint az anyám. Egyébként felnézek rá mint ember, mint férfi. Iszonyat jó ember, csupaszív, csupa jó indulat, korrekt, lelkiismeretes, céltudatos, szóval minden.... Csodálom és felnézek rá, mert olyan amilyen. Mégis úgy érzem teher nekem a kapcsolatunk inkább, mint boldogság vagy megnyugvás. Azt gondolom hogy én amúgy is egy alacsonyabb rezgésszinten vagyok, mint ő, szóval alacsonyabb rendűnek érzem magam emberileg mint ő.. ő társasági ember, mindenkivel kijön, felpörög. Én introvertáltabb vagyok,.csak kevés emberrel tudom magam jól érezni. Azt mondja őt ez nem zavarja egyáltalán és nem gondolja, hogy olyan különbözőek lennénk. Pedig ő ilyen küzdő típus, nagyravágyóbb, én beérem a kevéssel is, nem szeretek annyira előre törni és minél többet akarni. Ezeket az eltéréseket leszámítva, honnan érzi azt egy ember, hogy igazán szeret valakit? Kell hogy hiányozzon mindig, ha nem vagyunk együtt? Sajnos csak péntek estétől vasárnap délutánig vagyunk együtt, ami nem sok, de már nem zavar. A munkája miatt van ez. Eleinte zavart, jobban hiányzott, de így 2 év után, amióta ez megy már nem hat meg annyira. Péntek este mikor hazaesik, kb olyan érzés, mint másoknál amikor minden este tudod hogy hazajon. Nem rendít meg annyira, hogy nem láttam 5 napja. Sőt... Mikor megjön, olyan mint egy idegen. Kb szombaton js egész nap úgy érzem, hogy jaj minek van már itt. Aztán elkezdem megszokni a jelenlétét és vasárnap délután mikor indul, akkor meg már az a bajom, hogy miért megy el már megint... Alig vagyunk együtt, nincs idő semmire, csak pihenésre mert fáradt (ezt nyilván megértem), nincs közös program, stb.... és sokszor már úgy vagyok vele, hogy nem is érdekel az egész. De belül meg marcangolom magam, hogy miért nincs itt hétköznap, miért nem működik soha semmi velünk. Lassan belekattanok ebbe. Tavaszra tervezi, hogy kivesz kint egy lakást, ha bebiztosította az anyagi hátteret és kiköltözök én is, meg csinálunk gyereket, stb. Én meg nem tudom mi lesz addig...... akarom-e ezt vele egyáltalán. Vagy fogok-e akarni valaha bárkihez úgy ragaszkodni, hogy családom legyen.

Szóval összességében mit érez az az ember, aki úgy gondolja, hogy szereti a párját és vele akar élni? Mindig jó együtt lenni? Soha nem idegesít, soha nem irritál? Soha nem érzitek egymást tehernek? Mindig minden szép és jó és boldogság? Soha nincs unottság közönyösség? Hozzáteszem, hogy megcsalni nem akarom és nem is akarnék más párt keresni. Milyen az, amikor tudod, eldöntötted, hogy a párod kell neked és vele szeretnél mindent? Soha nem tántorodnak meg az emberek, hogy "biztos ő kell nekem?" Mire alapozódik egy tudatos társkapcsolat egyáltalán?