Sok ember miért nem akar családot? Annyira jó egyedül?

"Semmi értelme, mivel semmi és senki nem garantálja, hogyha én normálisan, férfiként viselkedek, nem csalom meg a (nem létező) párom, tiszteséggel próbálom nevelni a gyerekeim, majd a feleségem/barátnőm is így tesz. Hiába viselkedek normálisan a másikkal ,nem feltétlen kapom ugyanazt vissza."

Nem viselkedni kell, hanem normálisnak lenni. Ez red flag, hogy nálad ez viselkedés, nem tulajdonság.

Dehogyis. De normálisnak lenni nálam nem megjátszás.

Nem mindegy, hogy a rossz tulajdonságod az, hogy manipulálsz másokat, vagy hogy lusta vagy most elmosni a bögrét, inkább majd holnap.

Ha te "cserébe" vagy valami, akkor nem vagy jó ember. Ha szereted a karácsonyt, az ünnepek hangulatát, és minden munkatársad asztalára leteszel egy szaloncukrot, mert ez boldoggá tesz, ez egy tulajdonság, ilyen vagy. Ha nap végén vered az asztalt, hogy semmit nem kaptál a cukrokért cserébe, ez csak egy viselkedés volt, hogy kicsalj egy reakciót.

A szomorú az, hogy mennyien egyetértenek, és hogy mennyien hisznek az "amilyen az adjonisten" elvben, ami pont azt mutatja, hogy nem jó ember valaki, hisz nincsenek szilárd értékei, csak tükre annak, amit másoktól kap.

Én alapvetően nagyon jól megvagyok egyedül. Unatkozni képtelen vagyok, sőt, munka, tanulás, sport, ügyintézés miatt még így is rohanásnak érzem sokszor a napjaimat.

Olykor hallok olyanokat, hogy mások mondják, hogy "ha nem lenne otthon a párjuk, rossz lenne home office-ban", vagy hogy lakótárssal jobb (nem csak az anyagiak miatt), hogy bírom esténként egyedül, vagy hogy 3 napos betegállományban már unatkozott.

Ilyenkor megijedek, mert esetleg valami nincs rendben velem? Legalábbis hatalmas a szakadék ezekkel az emberekkel köztem.

De olyat is észreveszek magamon, hogy olyanoknak mesélek túl hosszan (mondjuk 1 mondat helyett 5-10 mondatban) az életemről, akinek nem kellene, pofázósabb vagyok az irodában. Hiányzik, hogy bármire kell elhatároznom magam, egyedül kell, bármi történik, azzal egyedül kell megbirkózni. Keveset kirándulok, mert nincs kivel, vagy esetleg 50 fős csoportban.....

Összességében nem olyan nagyon rossz egyedül, de nem tartom életnek így az életet évtizedekig.

"Család"-ot nem szeretnék. Már miért kellene mindenkinek azt szeretnie?

A gyereknevelés egy olyan szintű pörgést, alváshiányt, lemondásokat, rohanást követel meg, amire nem mindenki képes. Plusz olyan jellemet, skilleket, hogy megfelelően csináld, ami nem mindenkinek van.

Ráadásul én 30 felett, nem a legjobb egészségi állapotban sokmindent akarok, de 2-3-4 terhességet és abból való regenerálódást nem.

Szerintem sokaknak zavar van a fejükben a család szó jelentését illetően, ugyanis család egy házaspár is, nem kell hozzá gyereknek is lennie. De én nem is feltétlenül ragaszkodnék a "hivatalos" jelentéshez, mindenki azt nevez családnak, amit akar, amit annak érez. Akik "csak" együtt élnek házasság nélkül sok-sok éve, ők ugyanúgy tekinthetnek magukra családra, mint azok, akik pl össze is házasodtak vagy gyereket vállaltak.

Azzal viszont egyáltalán nem értek egyet, hogy aki nem alapít családot annak meglehet mindene, még sincs semmije. A gyerek sem garancia ám semmire, hány és hány idős ember van bent otthonokban, miközben akár több gyerekük is van. Vagy épp hány gyereknek rossz a viszonya a szülőjével. Van aki jó ha félévente egyszer rányitja azt a bizonyos ajtót a szülőjére.

Attól, hogy valakinek nincs gyereke, még nem jelenti automatikusan, hogy magányos (lesz) és nincs semmije. Lehet házastársa/élettársa/párja, lehetnek rokonai, testvérei, barátai stb. Mindenki döntse el maga, hogy NEKI mi a fontos. Ha ez a szabadság, karrier, utazás, világot bejárni, bulizni blabla, akkor az, nincs ezzel semmi baj. Nem vagyunk hálistennek egyformák, nem mindenkinek ugyanaz az élete célja/értelme meg fontossági sorrendje, mint másnak és ez így van jól.