25+-os szingliként miért rettegek néha, hogy egyedül maradok? (N)

Pánikbeteg vagyok, tudom, ez semmi jót nem jelent. :( Bennem felmerült a borderline is legrosszabb napjaimon, de nem indultunk el ilyen irányba a szakemberrel, szóval. Nőként ez extra nehéz, mert korlátozott a biológiai óránk. :( Nem akarok 10 év múlva azon keseregni, hogy semmi se jött össze a magánéletben. De hogy mondjam, nők 80%-ánál ez természetes, hogy megtalálják azt a valakit, míg a karrier a másodlagos a család mellett, sokszor barátok is...

Igazi introvertált, szűz jegyű nő vagyok, nem a nagy pedáns, de a tanulós, törtetős, karrieristább fajta (vezető nem leszek, mert erre alkalmatlan vagyok). Túl sokra nem megyek vele, 1 milliót nem fogok keresni (ma az lenne a felsőbb közép alsó határa kb.), felet igen és már ezzel is elmenekülnek a férfiak jó része, akik nyilván traumáik miatt nem tanultak tovább sok esetben, vagy nem érdekli őket a diplomájuk sem, másban dolgoznak.

Munka alapján nem lehet párt választani, de akinek diplomája sincs, szóba se áll a túlképzett hozzám hasonlókkal, mert ijesztő vagyok, szexre kellenék azért. Mindenki is azzal szekált, hogy ha egyetemen nem találod meg a párod, akkor utána nagyon nehéz lesz. És tényleg, 30 évesen a férfiak 70%-a házas, de már 25+-osan is 50%-uk az ott, ahol dolgozom.

Tudom, Várkonyi Andi roppant felszínes nő, de most akkor hozzá hasonlóan álljak össze egy politikus kaliberű, pénzesebb valakivel, akit nem fog sértésként érni hogy ledoktoráltam? Annyira nem vagyok szép sajnos, kéne plusz 10 cm és mínusz 5 kiló is, haha.

A pénz nem érdekelne már de sorra tapasztalom mennyi kisebbségi komplexusos férfi van, hogy nehogy többet merjek keresni, mert sértésnek veszi. :(