A modernkori elmagányosodás vajon mennyire lehet felelős az incel jelenségért?

A felmérések alapján a probléma egyre súlyosabb a fiatalok között is, az idősekkel szemben ők viszont alig kapnak támogatást.

Általánosan elfogadott vélemény, hogy egy modern társadalomban minden körülmény adott ahhoz, hogy annak tagjai aktív szociális életet éljenek. De ez nem egészen így van.

Úgy vettem észre, hogy aki incelként definiál magára annak általában önértékelési gondja van, a külvilág visszajelzése alapján gondolja magát értékesnek vagy értéktelennek. Mivel szerintem ezek az emberek már fiatalabb korukban is visszahúzódóak, önbizalomhiányosak voltak. Más társaságuk se nagyon volt, nem jártak el közösségbe, bulikba, programokra

stb.

És mivel középiskola után megszűnnek az irányított, támogatott szociális helyzetek, sőt, a kreditrendszer bevezetésével már a felsőoktatásban is jelentősen csökkentek a csoportélmények kialakulásának esélyei ezért a fentebb említettek végigkísérik őket kb az egész életükön át, ha nem tudnak belőle kitörni. Mivel ugye a felsőoktatáson túl azonban az új társas kapcsolatokat végképp önerőből kell kialakítani. Aki erre nem képes, az gyakorlatilag magára marad, nincs hová fordulnia segítségért.

És mivel ugye fiatalabb korukban se voltak valami sikeresek a nőknél, ezáltal nincs tapasztalatuk a párkapcsolatokról ezért egy olyan párkapcsolati ideált álmodnak maguknak, ami soha senkinek nem esik az ölébe tettek nélkül, aztán az egyedüllét évei alatt ezt az eszményképet tényleg odáig polírozzák, hogy az már semmilyen módon nem valósulhat meg.

Mi a véleményed az alábbi gondolat menetemről? Lehet benne igazság?