30 fölött el kéne már engednem az igazi, őszinte szerelem vágyát, mert lekéstem róla?

Tizenéves korom óta ugyanarról ábrándozom. Őszinte, igaz, önzetlen szerelemről, ahol a két ember egyformán szereti egymást és meg is halna a másikért. Akiket a társadalom elmebetegnek tart emiatt, én azokat a párokat csodálom. Ők voltak régen is és most is a példaképeim.

Ugyanakkor okádni tudnék az elváráslistáktól (függetlenül attól, hogy a legtöbb elvárásnak megfelelek, tehát nem azért, mert ne tudnám hozni az adott szintet), meg a kifelé, a társadalom felé éléstől, amikor mutogatjuk, hogy mennyire boldogok vagyunk, közben meg nem (és ezt csak az tudja, aki közel áll az adott párhoz és nem csak a Facebookon látja őket meg nem csak az idegenek előtti bájolgást).

Az egészet nem tudom elvonatkoztatni attól, mint mikor egy használati TÁRGYAT választ az ember, tényleg szó szerint húspiac az egész.