Az incel-shaming valójában azért van, mert ha egy incel békából herceggé változna egy szerelmes barátnő hatására, az kifogná a szelet a férfigyűlölő propaganda vitorlájából?

#3: "Mindig, újra és újra és újra oda lyukadtok ki, hogy nektek pont az a nő kell, aki bántalmazó kapcsolatban marad, és mindent eltűr, ha azt mondja a pasi, hogy szereti. Miért?"

Azért, mert reális önképem van és pontosan tudom, hogy az öregséggel egyre több betegségem lesz és egyre csúnyább leszek, ahogy azt is, hogy a világ egy kiszámíthatatlan hely és futhat bármilyen jól a szekér, jön egy covid vagy bármi és átmenetileg lecsórósodhatok.

Őszinte szerelmre vágyom, ahol a "jóban és ROSSZBAN" nem egy üres, közhelyes fogadalom és ha én akkor se hagynám el a választott páromat, ha amputálják a lábát vagy összeég az arca, akkor erre fordítva is szeretnék számítani.

Garancia semmire nincs az életben, de ha már az ismerkedés úgy indul, hogy ELVÁRÁSOK, akkor az nem túl sok jót igér a kapcsolat jövőjére nézve. Az ember termékké silányult, amit kidobunk és lecserélünk és még elromlania sem kell, elég, ha útközben jön egy jobb.

És ami a legrosszabb, hogy egyre több ember gondolkodik így és egyre természetesebbé válik, emiatt ez válik az új "normálissá" és szélsőséggé az igaz szerelem.

A legnagyobb irónia, hogy miközben annyira vágytunk a szabadságra és küzdöttünk azért, hogy ne legyenek elrendezett házasságok, sem társadalmi kényszer, mi magunk jutunk oda, hogy miután feladtuk a valódi szerelem kergetését, ugyanazzal a hideg racionalitással választunk magunknak párt, ahogyan azt régen a szülők tették, ki a vagyon alapján, ki a státusz alapján (lehet vele menőzni a barátok előtt), más a gyerekvállalás miatt vagy hogy legyen társasága bizonyos hobbikhoz, elfoglaltságokhoz.

Példálózni pedig a jéghegy csúcsával szokás, mert azt csak a vak nem látja, hogy ott van, míg a jéghegy víz alatti részén lehet vitatkozni, hogy mekkora és milyen kiterjedésű.

Ennél fogva pedig várom a konstruktív ötleteket, hogy a valódi, őszinte szerelem létezését mi bizonyítja jobban, mint az, hogy egyesek még ilyen szélsőséges, embertelen körülmények között is képesek a párjukkal maradni?

Amelyik nő ilyen erős szerelmet képes érezni, az mellett érzelmi biztonságban érezném magam.

De ahol már az ismerkedés is olyan, mint az aknakereső játék, ott folyamatos stresszforrás lenne számomra a kapcsolat, ezt a stresszt pedig csak úgy tudnám feloldani, hogy nem veszem komolyan és el is érkeztünk oda, hogy ezzel én magam is beállnék az "új normális" sorba, ahol az embert termékké silányítom és szigorú közgazdasági szemmel ár/érték arányt elemzek.

Az ember megszűnik embernek lenni, Szabó Gizinek többé nem érdekel a lelke, csak az, hogy milyen a külseje, mik a hobbijai (mennyire egyeznek az enyémmel), mennyire szalonképes a társadalom felé (nem csak nekem tetszik, hanem mások előtt is fel lehet-e vágni vele), esetleg anyagi hasznom akár közvetlenül, akár közvetetten (rokonság, kapcsolatok) származik-e belőle.

És engem nevez a többségi társadalom szociopatának, amiért nem vagyok hajlandó beállni a sorba és elfogadni értékrendemnek ezt az új normálist, mert számomra ez túl érzelemmentes, vegytiszta, hideg.

Amennyiben pedig a magány kínja rávesz, hogy mégis el kéne fogadnom, akkor próbálom a lehető legkisebb kárt okozni és célzottan olyan nőt keresni, akinek nem kell hazudnom, hanem őszintén megmondhatom neki, hogy csak a szeretethiányom és magányosságom kielégítése céljából vagyok vele és bár szerelem nincs, de hazugságok és alakoskodás sem, mint nagyon sok kapcsolatban, hiszen mindketten a másikért játszunk el egy szerepet, mert az a célunk, hogy a másik boldog legyen.

Erre pedig ismételten belém rúg a többségi társadalom, hogy menjek fizetős lányokhoz.

Én adni szeretnék. Gyönyört. Örömet szerezni a másiknak. Ha cserébe kapok valamit, annak örülök, de nem elvárok.