A szocializmusban könnyebb volt ismerkednie egy átlag férfinak?

"Mintha a legszarabbat akarták volna kihozni magukból."

ezek nyugati katalógusok. Az átlag akkor se, és most se a legújabb legszélsőségesebb divat szerint öltözik. A most menő ecset haj, rohadt ciki lesz 20 év múlva. Amúgy van jó pár ellen példa. Voltak szép emberek is, pl. Pataki Ági, Molnár Csilla, Rába Tímea, Patkó Béla (kiki), Gergely Róbert, Nemcsák Károly stb.

Dehogy nehezebb most, sőt.

Sokkal több lehetőség áll rendelkezésedre, mint korábban bármikor.

A barátnőmnek sincsenek nagy igényei, csak alapvető dolgok: vonzó belső és külső, valamint közös hobbik, érdeklődések. Ezek nélkül nem is működne érdemben egy kapcsolat.

25/F

Nagyszüleimnek, szüleimnek, nagybácsi, nagynéni, mindnek lett kapcsolata, és mind a szocialista időszakban történt.

Ellenben nekem nincs, és a haverjaim, barátaim 90%-ának sincs, legtöbbünknek évek óta.

Szóval a SAJÁT PÉLDÁMBÓL kiindulva azt mondanám, hogy anno könnyebb lehetett, bár nem éltem még abban a rendszerben.

Egyébként nem olyan régen olvastam pont erről egy cikket, hogy egyre több a tartósan egyedülálló az országban, sőt az olyanok száma is akik 30 év alatt még soha nem voltak párkapcsolatban. LEginkább a férfiakra jellemző ez.

Régen a nők nem voltak ennyire önállóak, ma már nem kötelező kapcsolatban élni, mint régen, ahol 18 évesen már vén lánynak számított valaki. Nem kötelező főzni, háziasszony módra, helyette lehet rendelni, vagy sokan elvárják, hogy a férfi is főzhet, hiszen egyenjogúság van, ami sok mindent felülír. Míg régen sok nő benne maradt rossz kapcsolatokban, ahol szavuk nem volt, nem kaptak segítséget a férjüktől, sőt sok esetben még erőszakot is alkalmaztak ellenük, ma már nincs így, sokkal könnyebben lépnek ki, és mernek is kilépni ezekből a rossz házasságokból, párkapcsolatokból.

Nem lehet összehasonlítani azt a világot ezzel, túl sok minden változott, a férfiak se olyanok már, mint akkor, a nők sem és a világ sem. Így nem lehet kijelenteni azt sem, hogy akkor könnyebb, vagy nehezebb volt.

Némelyik itteni válaszon jót mulattam! :-)

Nyilván mindenki véleménye saját és környezete tapasztalatából táplálkozik, tehát szükségképpen szubjektív. Az enyém is az lesz, előre figyelmeztetek mindenkit. :-)

Nos, szerintem lényegesen könnyebb volt a szocializmusban ismerkedni. Egyszerűen közvetlenebbek voltak az emberek. Nem volt mobiltelefon, sőt vezetékes is inkább csak cégeknél. Ezért senki sehova nem tudott bejelentkezni és megkérdezni, alkalmas-e most bekopogni. Hanem ha arra járt, bekopogott. Akkoriban (1960-75 között) zajlott le egy hatalmas városba áramlás. Tipikus volt, hogy a szülők falun éltek, mezőgazdasággal foglalkoztak, a fiatalok meg városba mentek, gyárakban dolgoztak. Tehát a városi fiatal felnőttek hozták magukkal a falusi ember közvetlenségét: hogy falun mindenki mindenkinek köszön, hogy gond nélkül megszólítják egymást az emberek. Az 1970-es években még nagyvárosban is teljesen természetes volt, hogy akik reggel mindig ugyanakkor mentek munkába, mindig ugyanazokat a várakozókat látták maguk körül a buszmegállóban, azok megszólították egymást, beszélgetni kezdtek. És hamar kiderült, hogy egyikükkel szomszéd faluból származnak (tán volt is közös ismerős), a másik meg ugyanabban a gyárban dolgozik, csak más részlegen, a harmadikkal a gyerekeik ugyanoda járnak óvodába stb. Szüleim (akik az 1970-es években voltak fiatal, kisgyerekes szülők) két lépcsőházas, 2x12 lakásos társasházban laktak, és hasonló házak voltak a közelükben is. Nemhogy a saját házunkban köszönő-, sőt beszélgető-viszonyban (!) voltak mindenkivel, de a környékünkön levő többi házból is rengeteg embert ismertek. Pontosan tudták, kinek hány, és mekkora gyereke van, melyik családban volt válás, súlyos betegség vagy haláleset. Tudták, hogy a közelben lakó egyik család gyereke azért testi és szellemi sérült, mert a születésénél sérült meg. Egy idő után pedig az ismeretségek összeértek: a város másik végén lakó rokonuk mesélt arról, hogy családjuk baráti körében a kamaszfiú udvarol egy lánynak, aki pont a közelükben lakik, és ők pontosan tudják, kik és milyen emberek a szülei.

Szóval a városok szinte úgy működtek, mint egy nagy falu.

A rengeteg, faluról gyárba özönlő fiatalnak pedig a gyárak rendszeres szabadidős programokat biztosítottak, méghozzá nagyon olcsón. Különösen zenés-táncos rendezvényeket, ahol a házasok párjukkal szórakozhattak, a pár nélkül levők számára meg remek alkalom volt ismerkedésre. Akkoriban a világ legtermészetesebb ismerkedési módja volt, hogy valaki elment a gyár által minden szombat este rendezett zenés-táncos estre. Ha nem volt teljesen botlábú, és nem a legjobban felcicomázott lányt kérte fel táncolni, akkor a lány jó eséllyel örömmel ment vele táncolni. Utána meg beszélgettek, és ha minden jól alakult, akkor a fiatalember hajnalban hazakísérte a lányt - és onnantól rendszeresen találkoztak.

És valahogy akkoriban nem voltak olyan nagy igények. Nem volt baj, ha a férfi alacsony, vagy ha szemüveges. Az teljesen természetes volt, hogy egyiküknek sincs lakása, pláne autója, tehát ilyen elvárás sem volt. Az volt a fontos mindkét részről, hogy tisztességes, dolgos, családszerető ember legyen a másik. Tény, hogy voltak olyan különbségek, amik ma nem nagyon lennének: pl. az egyiknek a szülei elkötelezett párttagok voltak, a másiknak a szüleit meg meghurcolta az a rendszer, és egyébként is mélyen hívő emberek voltak. De még akkor is elképzelhető volt, hogy a szerelmük kibírta ezt a különbséget. Valahogy akkor sokkal nagyobb összetartás volt házastársak között és családtagok, rokonok között is. Az emberek jobban el tudták fogadni a másik ember másmilyen szokását, gondolkodását. Pl. apukám nővére hozzáment egy párttag, munkás származású fiatalemberhez, miközben édesapja 1956 után börtönben volt "ellenforradalmi cselekményekért". Az apja először nagyon nem örült a lánya választásának, de aztán megbékélt. De a párttag vőlegény is megtette azt a kompromisszumot, hogy templomban esküdött meg a menyasszonyával - ami neki abszolút tilos volt, és komoly kellemetlensége lehetett volna, ha munkahelyén megtudják. És apukám nővérének egész életében természetes volt, hogy ugyanúgy szereti a kommunista férjét, mint a kommunisták által bebörtönzött apját. Nem állt egyikük mellé sem, mindegyiküket csak békítette, ha összevitatkoztak (mert politizálni is szoktak :D).

Szóval valahogy jobban működtek az emberi kapcsolatok, jobban volt összetartás mindenkiben. Jobban ki mertek tárulkozni egymás előtt az emberek. Pl. egy vonatúton, akik egymás mellé kerültek, legtöbbször beszélgetni is kezdtek. Nem hinném, hogy ez kifejezetten a szocializmus érdeme volt, inkább a régi paraszti kultúrából gyökeredzett - legalábbis szerintem.

És természetesen egy ilyen közegben, ahol idegenek lazán összeismerkedtek egy buszmegállóban, beszélgetni kezdtek a vonaton stb., sokkal könnyebb volt az ellenkező nemmel is ismerkedni. És mivel nem voltak nagy vagyoni különbségek, ezért anyagi elvárások sem voltak, csak hogy hűséges, szerető társai legyenek egymásnak.

Falusi lány voltam. 1. Buszon, vonaton megismertük egymást. Manapság itt a nyugati országrészen sokszor szégyennek számít ha a fiatalt nem autóval viszik, illetve ha eléri azt a kort Ő maga nem autóval jár.

2. Bálban, búcsúban elmentünk leányok, a fiúk ODAJÖTTEK hozzánk beszélgetni, ismerkedni, illetve felkértek táncolni. Manapság /hallom/ mindenki csak a saját társaságával marad, nem szokás idegennel ismerkedni.

3. Strandon. Elég volt ha napoztunk. ODAJÖTTEK hozzánk.

4. Elmentünk kempingezni barátnőimmel: Már a portán ki volt téve, hol milyen fiataloknak szóló események lesznek. Disco, koncert.

A lényeget összefoglalva: Szokás volt idegenekkel ismerkedni, élőben. A fiúk ODAJÖTTEK ismerkedni. Szerintem könnyebb volt. / Egy 50-es nő./

Nekem ne mondjátok, hogy régen nem voltak introvertáltak, akiknek görcsbe rándult a gyomruk, ha idegennek ODAJÖTTEK.

Mellesleg én is kedves lennék meg cseverésznék bárkivel, ha tudnám, hogy a pasik nem ismerkedni akarnak. Mert beszélgetni van kedvem, de kapcsolathoz nincs. Ezért beszélgetek főleg idős nénikkel.