Miért sajnáltatják magukat azok akik nem találnak párt/társat?

Mert az emberek szeretnek panaszkodni. Ki erről, ki arról. Van, akinél amúgy jogos, mert tényleg vannak nagyon szerencsétlen emberkék, de azt a szintet pl. nem tudom hova tenni, amikor valaki huszadszor írja ki ugyanazt a kérdését és huszadszor sem próbálja ki egyik tanácsot sem.

Azzal viszont nem igazán értek egyet, hogy amíg az ember nem fogadja el magát, addig minimális esély van a kapcsolatra. Egy csomóan tipródnak magukban és lesz kapcsolatuk. Azért tényleg számít a külső, anyagi helyzet, stb. is, csak a panaszkodóknak rá kéne dolgozniuk arra, ami nekik megvan ezek közül.

Igaza van az első válaszolónak abban, hogy nagyon sok alacsony önbizalmú, önértékelési zavarokkal küszködő embernek van tartós párkapcsolata. Én is ismerek ilyenket, az egyik legjobb barátom is ilyen. Nem feltétlenül kell önbizalom, önelfogadás egy párkapcsolathoz. Lehet nagyon szeretni egy bizonytalankodó embert is, és lehet jól párkapcsolatot építeni vele, részben azért is, mert az ilyen emberben általában nincs gőgösség és nyitottabb a kompromisszumokra, ami az összecsiszolódáshoz kell.

A társat tartósan nem találó emberek panaszkodását pedig teljesen meg lehet érteni. Nagyon frusztráló tud ám lenni, ha valakiben ott a vágy, hogy legyen társa, s hónapokig, évekig hiába próbálkozik. Itt ugyanis nincs kész recept a sikerre. Ez nem olyan, mint egy egyetemi vizsga, amelyre jó alaposan fel kell készülni, kidolgozni a tételeket, és akkor szinte biztosan átmegy az ember. Vannak emberek, akik a fejük tetejére is állhatnak, nem tudnak vonzerőt kelteni az ellenkező nemben. S itt nem csak és nem is elsősorban a külsőleg rondákra gondolok, hanem azokra, akiknek a lelki kisugárzásuk taszítja az ellenkező nemet. Járhatnak pszichológushoz évekig, de még úgy sem garantált, hogy a személyiségükben érezhető változást sikerül elérni. S ahogy próbálkozásaik sorozatos kudarchoz vezetnek, egyre elkeseredettebbek és sérülékenyebbek lesznek, ami általában tovább rontja az egyébként sem túl nagy esélyeiket. Ezen a lejtőn sokaknak nem sikerül megállni, s a tartós és végleges magány perspektívája mondjuk 5 év sikerelen párkeresés után már nagyon is reálisnak tűnik. Nem csodálom, hogy egy idő után elszakad néhányukban a cérna és kifakadnak valamilyen fórumon.

4-es nagyon jól leírta.

Régóta olvasom ezt a kategóriát, de erdemi tanácsot igazából nem olvastam soha egyetlen kérdésnél sem. Az a baj, hogy a társkereséshez egyszerűen nem is lehet normális tanácsot adni. Mert nincs jó megoldás, biztos recept.

"A legyél magabiztos, gyúúúrjá" pedig nem számítanak jó tanácsnak...

1. igen az önbizalom hiánya elég nagy és ez sokban befolyásolja az embert társkereséskor. Nade jön itt az a kérdés, hogy mitől legyen önbizalma?

Akinek voltak pozitív élményei az életben annak nyilván nagyobb az önbizalma. És ez nem csak abból lehet, hogy egy nő vagy férfi igent mond neki.

Ez lehet attól, hogy milyen a viszonya a kollégáival, a barátaival, a családjával. Ha ott is csupa negatív élmény éri vagy 0 megbecsülés, dicséret akkor az még jobban lehúzza az embert.

2. ott van a másik, ami igen is sokat számít a külső, elmennek szórakozni a barátjával barátnőjével, de az sokkal szebb vagy jóképűbb nála, egész biztos, hogy a csaj vagy a pasi a jóképűbbet, szebbiket választja.

3. ott vannak az anyagiak, itt a keresetben nyilván sokat segít egy magasabb végzettség amin változtathat az ember. De mi van akkor ha nem tud valamiért változtatni ezen?

Legyen 2 haver azonos külsejű, de az egyiknek nyaralója, van luxus autó, saját ház vagy lakás, jó kereset, és ha ezt előadja nyilván a gazdagabbik faszi kell a nőnek nem pedig az aki kevesebbet keres, olcsó autó kis albérlet...

Szóval igen is lóf**asz az önbizalma annak aki hátrányban van. ÉS nehéz miből összeszednie azt az önbizalmat.

Ugyanakkor elég lenne csak 1 , egy olyan nő vagy férfi aki tetszik neki aki igent mondana neki aki elfogadná őt úgy ahogy van és szeretné őt, 1 bőven elég lenne. De ezt az 1-et k**úrvanehéz ám megtalálni.