Koronavírus - tönkreteszi a párkapcsolatokat is?

Én azok táborát erősítem, akik habár elfogadják a vírus létezését, illetve a veszélyét, az intézkedések egy részét is, de túlzásnak tartom, amit a gazdasággal, társadalmi intézkedésekkel tesznek. Szerintem ez több emberáldozatot fog közvetett módon követelni (mármint a pénztelenség, válság, vállalkozások csődje stb.), mint maga a vírus. Persze, legyünk óvatosak, hordjunk maszkot, még talán ezzel a távoktatásos dologgal is egyetértek, de összességében amit művelnek a gazdasággal, az maga a gazdasági öngyilkosság. Szerintem.

Ez az egyik. A másik pedig a párkapcsolatok. Olvastam neten is, illetve nekem is van több ismerősöm, akik a párjukkal összeköltözés előtt álltak, de a vírus szétszakította őket. Mondván, hogy anyuci-apuci ne haljon bele a vírusba, akkor most hónapokig külön vannak. Értem én, de anyuci-apuci a boltban nagyobb eséllyel szedi össze a vírust, mikor a heti bevásárlásra megy, vagy ha esetleg dolgozni (ha nem tud otthonról dolgozni).

Attól, hogy van egy járvány, az élet nem áll meg. A párunk a párunk marad, akivel igenis foglalkozni kell, hiszen a közös jövőnk része. Még szerintem a legjobb párkapcsolatokat is próbára teszi a helyzet, mert azért lássuk be, hetekre (hónapokra?) távol lenni attól, akit a legjobban szeretünk (általában), az elég lélekölő dolog. Nem is értem azokat az embereket, akik önkéntes karanténba vonultak és közölték a párjukkal, hogy akkor "majd akkor júniusban tali..". Normálisak? Szerintem ez egyértelműen annak a jele, hogy ők simán elvannak hónapokig a párjuk nélkül, és közel sem annyira ragaszkodnak hozzájuk, mint az egészséges lenne. Hogy őszinte legyek, nekünk a párommal ilyen meg se fordult a fejünkben, hogy ne találkozzunk. Ha ő ezt felhozná, nálam ez egyenesen szakító ok lenne, mert ebből azt érezném, hogy nem vagyok neki fontos.

Betartjuk az óvintézkedéseket, maszkban járunk vásárolni, kézfertőtlenítünk, nem megyünk közösségbe autóval hoz-visz (tömegközlekednem nem kell) stb. De a közös élet nem áll meg.

Van önálló életem, egyetemista vagyok, tanulok, lekötöm magam, itthon is csinálom a dolgaimat, barátnőkkel is dumálok, olvasok stb. Nem függök a páromtól, de nyilván azért vagyok párkapcsolatban, mert abban szeretnék lenni. Nekem a telefonon egymás hangját hallgatjuk hónapokig-sztori nem párkapcsolat. Egy beszélgetőpartner, lelkitárs maximum. Nem a szexről van szó itt egyébként, anélkül elvagyok (mikor szingli voltam, akkor is hónapokig, évig tökéletesen megvoltam nélküle). Nekem a páromra van szükségem, és nem tudom elképzelni, hogy emberek ezrei, hogy képesek önkéntes módon elszigetelni magukat a párjuktól hónapokra.

Persze, sokan mondják, hogy anyáink korában a férfiak hónapokra, évekre elmentek, mikor katonaság volt. De azért lássuk be, ott nem volt B opció, ha menni kellett, hát menni kellett.

Nyilván van egy kivétel, ha valakinek a szülője az extrém veszélyeztetett kategóriába tartozik, de azért a mai tízen-huszonéves fiatalok szülei jórészt 60 év alatti.

Igazából a kérdésem célja az volt, hogy megérdeklődjem, ki mit gondol erről. Nyilván ez most nem arról szól, hogy meggyőzzük egymást, ha ellenkezőképpen gondolod, akkor is írd le. Inkább csak a MIÉRTEKRE vagyok kíváncsi, hogy ki mit gondol erről, hogy áll hozzá és ezt mivel indokolja.

A kérdésem valószínűleg elég sok indulatot gerjeszt, de vállalom a következményeit. Valószínűleg a többség a másik álláspontot képviseli, ezzel tisztában vagyok.