Azok a 30 feletti nők, akiken huszonévesen rengeteg csávó keresztülment, milyen alapon várják el a rendes, hűséges, normális férjet?

Nem régiben randiztam egy elég szép lánnyal. Én 32, ő 30. Régóta a legjobb randim volt, nem kapkodós, de hülyéskedős, tartalmasat beszélgetős. Megtudtam, hogy hosszú kapcsolatra vágyik, egy nem feltétlen túl izgalmas ( :D ), de rendes, megbízható férfivel. Gyereket is szeretne, de nem kapkod, ha nem jön össze, akkor így járt. Bár az állása elég gyenge, vagyona viszont van, mert okos lány és ingatlanozásból összeszedett pár milliót meg egy lakást. Ez utóbbit azért írom csak le, hogy egyértelműen nem a pénzt látta bennem.

A 2-ik, 3-ik randin aztán kezdtek kiderülni róla dolgok: elmondta, hogy az egyetemi évei alatt annyi mindent kipróbált (igen, a szexben), amennyi másnak egy életre is elég lenne. Mesélt 1-2 perverziójáról is, amik bár nem betegesek, de azért több mint egyértelmű, hogy egy időben a testét kb. bárki használhatta, aki egy kicsit is rámenős volt. Nekem ez nagyon nem tetszett, meg is mondtam neki, de a lényeg nem ez.

Körbekérdeztem az ismerőseimet, szerintük ez normális-e. Nemtől függetlenül nagy többségben azt a választ kaptam, hogy bár nem a legjobb dolog, de semmi kivetnivaló nincs ebben: élje ki magát mindenki, jár neked, amit szeretnél, ha nem tetszik akkor ez van, ezt kell szeretni.

Nos, én pedig gondolkodtam, és a következőkre jutottam: nem lehet olyan, hogy a káposzta is megmarad, és a kecske is jóllakik.

Én fiatalabb koromban egy introvertált, nehezen csajozó, nem kifejezetten lúzer, de csendes, óvatos emberke voltam. Barátaim voltak, bulizni jártam, de jelentősen alulértékeltem magam, és ezt látták a csajok is.

Ma sem vagyok a szöges ellenkezője, de az akkori önmagamhoz képest sokat fejlődtem. Szakmailag sikeres, önellátó, pénzügyileg és személyiségben is többé-kevésbé kiegyensúlyozott vagyok. Több lábon állok, megtehetem, amihez kedvem van. Egyszóval alkalmas férjnek, hosszú távú kapcsolatra. Pont olyan férfi, amilyenre ezek a nők most, 30 felett vágynak, és akik régebben még észre sem vettek, vagy ha mégis, kb. összeröhögtek, hogy mit próbálkozik ez a nyomi. És tényleg ez az igazság, régen egy ilyen (külsejű) nő hozzám sem szólt volna.

Most azt gondolom, kissé egy buddhista bölcs nyugalmával, másrészt rohadtul felháborodva, hogy ezek a nők egyáltalán nem érdemlik meg a boldogságot. De nem is, hogy nem érdemlik, nem is képesek rá; hogy lehetne képes bárki szeretet adni és elköteleződni, aki az érzelmi tartalékait már réges régen elkótyavetyélte? Vagy tényleg azt gondolják, hogy aki bármi különösebb emberi követelményt nem támasztva odaadta magát fűnek-fának, annak joga van bármit elvárni a leendő férjétől? Vagy most hirtelen száz és száz férfi helyett képes lesz egyetlen egyet szeretni élete végéig? Tőle mi várható el, ő mit képes ezek után nyújtani? Mi alapján tiszteljem őt, ha a nőiességét már ilyen módon elherdálta? Én hordjam más levetett szennyesét, és legyek boldog csupán attól, hogy szép?

A félelmetes nem is az, hogy találkoztam egy ilyennel, hanem hogy egy egész nemzedéknél látom ezt, mivel ha nem ez lenne a norma, akkor senki nem venné a bátorságot, hogy emberileg felmentse az ilyet a felelősség alól!