Lehetséges, hogy azért nem tudtam már nagyon régóta szerelmes lenni, mert érdemtelen nőkkel voltam?

Volt néhány barátnőm. Az első után egyikkel sem voltam ugyanúgy szerelmes. Az utolsóval, ami egy évvel ezelőtt volt, már egyáltalán nem is voltam szerelmes, csak valamiféle fellángolás volt, pedig tökéletesnek láttam ezt a lányt. Azt hittem nem tudok már szerelmesnek lenni.

Ezután találkoztam egy másik nővel néhány hete, akivel nem sok mindenben egyeztünk, de rávilágított arra, hogy valójában egyetlen dolog megléte számít nekem (egy bizonyos közös érdeklődési kör). A kinézete alapján olyan nő volt, akinél tulajdonképpen nem is próbálkoztam volna, mert úgy gondolom, hogy fényévekkel jobban néz ki nálam, és semmi esélyem nem lenne. Az a kategória, akire mindenki objektíven azt mondaná, hogy 10/10. Mégis érdekeltek voltunk egymásban egy ideig.

Őt tudtam volna szeretni, szerelemmel, úgy mint régen. Neki meg akartam felelni, a kedvében járni, azt akartam volna, hogy felnézzen rám, alig tudtam a jelenlétében viselkedni, nem tudtam mit mondjak... egy totális hülyét csinált belőlem, holott azt képzeltem, hogy ennél azért már komolyabb vagyok. Úgy viselkedtem körülötte, mint egy tizenéves kisfiú. Szeretni tudtam volna, úgy, ahogy szeretni akarok.

Miért lehet ez? Egyszerűen csak azért nem tudtam volna eddig senkit sem így szeretni, mert habár magamhoz illőnek tekintettem őket, nem voltam tőlük elájulva? Azért, mert nem gondoltam rájuk úgy, hogy lehetetlen lenne megszereznem őket?