Akik nem a társtalálást tartják a legfontosabb dolognak a világon, azok hogyan gondolkodnak?

Nekem személy szerint nem kell gyerek. Tudom magamról, hogy nem szeretném a szülőséget, és ez több, mint amit a jelenlegi, múltbeli és jövőbeli szülők jó része elmondhat magáról.

Szerintem sokan vannak úgy vele, hogy a családalapítást kötelességnek tekintik, nincs is más elképzelésük a jövőjükről mint egy férj/feleség, lurkók meg az elmaradhatatlan labrador, de amúgy nem lelkesíti őket maga a családalapítás gondolata. Az ilyenekből lesznek aztán a szar házastársak és a szar szülők, akik ímmel-ámmal nevelik csak a gyereküket, és szülőként s próbálják úgy élni az életüket, mintha még mindig szabadok lennének, felelősség nélkül.

Ha az ilyenekre nézel, láthatod, hogy utódok mellett is van, ami fontosabb az embernek.

Én szeretnék egy társat, de nem a társkeresés az első az életemben (a top 3ban sincs benne) és nem is látok rá esélyt, hogy valaha is legyen gyerekem.

Szeretem az életem úgy ahogy van, szeretem a hobbijaimat, szeretem a munkám, szeretem a barátaimat és szeretem a magamra szánt időmet, ezért nem akarnék semmit megváltoztatni, csak akkor, ha tudom, hogy a változás pozitív lesz. Ezért nem értem a manapság jellemző (meg gondolom a régebbi időkre is) berögződést, miszerint sokaknak tökmindegy hogy ki, csak legyen társuk. Ma már az van, hogy láttál egy vadidegent háromszor a buszon, és leszólítod, mert ennyi alapján már összejönnél vele. Van egy távolabbi ismerősöd, akinek keresed a társaságát, mert össze akarsz jönni vele, de nem akarsz beszélgetni vele, meg megismerni, hanem rögtön párkapcsolatot akarsz, mert a sima kommunikációtól úgy érzed, barátzónában vagy. Ami a randioldalakon megy, az meg egyszerűen kiábrándító.

Az a véleményem, hogy csak nagyon kevés emberre igaz, hogy kizárólag a család és a párkapcsolat hiányzik az életéből. A többség nincs kibékülve önmagával és az életével, és azt hiszi, hogy egy másik ember, vagy egy rakás utód majd segít neki egyenesbe hozni a dolgait, de ez nem igaz.

Manapság alig léteznek funkcionális családok, mert vagy az van, hogy a szülők szétmennek (már alapból nem szerették igazán egymást, hanem csak beérték egymással, később meg lusták voltak megoldani a gondjaikat) vagy pedig a szülők rosszul nevelik a gyerekeiket (mert igazából nem nekik való a szülőség, csak a kapcsolatukban/életükben tátongó lyukakat akarták egy utóddal betömni)

Egy kielégítő élet az egyén boldogságával kezdődik, és ezt nem önzőség kimondani. Amíg valaki nincs jóban önmagával, addig ne az legyen a célja, hogy összeszedjen valakit, hanem az, hogy javítsa meg, ami nem jó, legyen egy "teljes ember" és a már összeszedett életébe engedjen be kedve szerint egy hasonlóan "teljes" társat, mert különben pár év múlva az egészet elviszi a szél.

#20

Natúr nárcizmus amit írsz, semmivel nem jobb, mint a "minek vállalni" dolog. Megváltaná a világot. Na ja.

Valószínűbb, hogy kábszeresként végzi a szülei által rápakolt idióta "váltsd meg a világot" teher alatt. Ráadásul a szülei alapból felfuvalkodott nárcisztikus emberek, szóval ő is az lesz és nehezen viseli majd, mikor a "világmegváltás" nem megy, vagy mikor az osztályába járó...hmmm... "eltérő kultúrális hátterű" gyerekek leverik és elveszik tőle az új ájfónt amit "menőfater" vett.

Esetleg, ha valami full elzárt közösségben neveled, van esély, hogy jó lesz neki, de amint kiengeded a prolik, lumpenek, cigányok és agresszív bully-k világába az addigi munkád azonnal kárba megy. Még ha profin is nevelted, olyan lesz, majd mint "Katzwalc" gyerekei a South Parkban "apcííííí"

Az egyén számára a világon a legfontosabb dolog, hogy jól érezze magát benne és viszonylag boldog legyen. És ehhez mindenkinek másra van szüksége. Igen, az emberek túlnyomó többsége párkapcsolatban gondolkodik, hiszen az ember társas lény, de ettől még nem a párkapcsolat válik a legfontosabbá az életben.

Van, akinek a munkája, hobbija, az hogy beutazza a világot, a művészet stb. Mindenkinek más.

Én elvált anyuka vagyok, egyedül élek. Nem mondom, hogy nem vágyom romantikára, intimitásra....de olyan jól elvagyok egyedül, hogy ezt már nem szívesen adom fel. És tudod, miért? Mert nem a társtalálás a legfontosabb a világon. Most boldog vagyok, elégedett a munkámmal, a hobbijaimmal, a gyerekemmel harmonikus a kapcsolatom...nem igazán vágyom többre. És ami a gyereket illeti: imádom. De! Anno én nem akartam gyereket. Tehát ha sosem lett volna gyerekem, akkor nem hiányozna a dolog. Én akkor is jól elvoltam a világban. Azaz a boldogságomat nem befolyásolta, hogy van-e gyerekem. Most örülök neki, és nagy kiváltságnak érzem, hogy ennek a fantasztikus kiscsajnak én vagyok az anyukája. De ahogyan előtte 33 évig boldog voltam gyerek nélkül is, tudom, hogy anyaként is és nem anyaként is lehet boldog egy nő. Mert nem ezen múlik. Csak mindkettő másfajta boldogság.