Miért van az, hogy egyesek 10-en,20-on évesen megtalálják a nagy Ő-t, mások pedig még 40 évesen is keresik?

Legtöbb ember az igazit, a nagy Ő-t keresi. Sokan nagyon fiatalon megtalálják, és sok év múltán is boldogan élnek együtt. Mások 40, 50, 60 évesen sem találták még meg az igazit, és ami volt egy-két kapcsolatuk, az idő alatt sem szerették őket, csak bántást kaptak, holott ők mindig csak jót adtak/adnak, mindig pozitív energiát sugároznak, mindenkit megnevettetnek, segítenek ahol tudnak, soha nem bántottak meg senkit, de közben belül sírnak, mert hiányzik valami. Valaki. Persze az ember örül, ha maga körül boldog párokat lát, de nem érti, hogy hol az ő igazija, megtalálják-e egymást valaha, és elgondolkodik, hogy vajon mindenkinek van, csak neki nincs "másik fele"? Olyat is sokszor látni, hogy egy nagyon rendes férfi/nő mellett egy szörnyű társ van, aki meg sem érdemli a rendes párt. Olyanok is szaladgálnak, akikről messziről látni, hogy egymásnak lettek rendelve. Megtalálta zsák a foltját. Egyesek zsákjának nincs foltja? Vajon meddig doboghat úgy egy szív, hogy nincs szerető, megértő, hűséges, odaadó társa? Talán el kéne fogadni akárki közeledését, csak mert nem jön Ő? Még akkor is, ha a lélek azt kiabálja, hogy igenis van valahol egy másik lélek, aki csakis őt keresi? Talán bele kéne bonyolódni minden adandó kalandba, hogy legalább történjen valami? Bolond az, aki hosszú évek óta inkább egyedül van és apácaként él, csak mert nem akar olyanokkal kezdeni, akikről már eleve érzi, hogy nem ő a nagy Ő? Bolond az, aki még büszke is arra, hogy nem adja oda magát senkinek, mert így tiszta maradhat, és akár élete végéig vár arra, akit a sors neki rendelt? Lehet, hogy így fog észrevétlenül leperegni a maradék 10-20-30 év? Az igazi nélkül, közben egyre jobban hiányolva egy olyan embert, akivel sosem találkoztunk, talán nem is létezik, mégis hiányzik? Az évek pedig csak múlnak, a ráncok és a bajok egyre gyarapodnak, az élet lassan, észrevétlenül véget ér... Nélküle