Lányok! Bele tudnátok szeretni valakibe azért is/annak ellenére is mert olyan aki egyedül hagyottnak érzi magát, ha értitek?

Na, na. Álljunk meg. Az az ember nem lesz higgadt, pláne nem nyugodt, aki szeparációs szorongásban és önbizalomhiányban szenved egy életen át és belém kapaszkodik.

Ne haragudj, de nem kell a nyakamba gond. Egy ilyen ember nem fog engem istápolni a gyengébb napjaimon, mert mindig csak kér és tőlem vár égi áldást. Nincs kire támaszkodnom a személyében, mert neki van rám szüksége és ebben semmi kölcsönös nincs, ráadásul rám ragasztja a rossz kedvét, amit megszüntetni sem lehet, mert nem konkrét probléma miatt van, hanem a személyisébéből fakad (amin pszichológus segíthet) és mellette stresszel is. Gyakorlatilag lenne egy lény, aki nekem vagy másoknak van kiszolgáltatva. És itt van az a pont, ahol nem tárgyalok ezzel az emberrel. Van elég stressz így is az életemben, nem hiányzik, hogy még mást is a vállamon kelljen cipelnem, sajnálom.

Néha, ha a páromnak van valami gondja, búja, persze, hogy felkarolom és segítek neki. De ez nem egy konstans állapot, hanem ér valamit és gyökeresen megszüntethető, mert alapvetően egészséges ember. Nálad ilyenben reménykedni sem lehet, mert minden addig van rendben, amígy olyanod van.

Figyu, srácok, ha csak egy terapeutát és némi szexet kerestek, ne akarjatok kapcsolatot. Nem vagyunk főállású pszichiáterek, sem dadusok.

A kedvesem kb. ilyen volt, mikor megismerkedtünk. Két hosszú párkapcsolaton és önbizalomromboló csalódáson túl. Igyekeztem minden gesztusommal azt erősíteni, hogy igenis van, akinek pontosan úgy kell, amilyen, nem akarom megváltoztatni. Nem tudom, a prűdségem mit értesz, ő pl. nem szívesen vetkőzött le világosban még előttem se, nem járt strandra, mert nem tartotta a testét szerethetőnek. Ez elmúlik, ha az ember rájön, hogy valaki nem annak ellenére, hanem azért szereti, amilyen, kívül-belül.

Szóval a válasz: igen, bele tudnánk szeretni :D