Melyik tűnik rosszabbnak? Platói szerelem vs barátba szerelmesnek lenni?

Elgondolkodtat engem most a lelki állapotom. Azon agyaltam, hogy vajon melyik a rosszabb szerintetek? Egy olyanba szerelmesnek lenni, aki észre sem vesz, vagy max köszönő viszonyban van veled, de te érzel egy vonzalmat iránta, egy plátói szerelmet, de látod rajta, te nem lennél neki jó, nem illesz hozzá?

Vagy az a rosszabb amikor nap mint nap beszéltek, keresitek egymás társaságát, te már egy más fajta érzelem miatt, amit már - már szerelemnek hívnak, úgy érzed, hogy kiegészítitek egymást és tökéletesen összeilletek, de tudod, hogy a másik nem tekint rád férfi/nőként, inkább csak egy testvérként. Melyik emészt/emésztene fel titeket jobban?