Ti le mondanátok a szerelemről társadalmi nyomás miatt?

Az én életemben nincs helye társadalmi nyomásnak, mert a döntéseimbe senkinek sincs beleszólása. Kevés ember van, akinek érdekel a véleménye, viszont ők is maximum tanácsot adnak, ha kérem, nem próbálnak helyettem dönteni és tiszteletben tartják, ha nem fogadom meg a tanácsaikat. Ha ilyen belepofázós bagázs lenne, akik nyomással akarnának bármire is "kényszeríteni", akkor nem lennének az életemben, ennyire egyszerű az egész.

Az már egy másik dolog, hogy rosszabb hullámvölgyben addig próbálok javítani a kapcsolaton, színt vinni bele, küzdeni, amíg a másikon is látom az igyekezetet. Addig nem is tud senki komolyabban belépni az életembe, mert az ilyen fellángolásokat, ha előfordulnak, már csírájában eltaposom. Kellő önismerettel nagyon jól tudja az ember, mit miért érez és felismeri a különbséget a sima vonzalom/vágy/rossz kapcsolatból való menekülés és a tényleges érzelmek között. A szerelem önmagában pedig édeskevés egy jó kapcsolathoz, arról nem is beszélve, hogy masszívan túlértékelt érzelem és ezer másik boldogságforrás is létezik normális esetben. Ha végképp nem működik, akkor is előbb lezárom, mielőtt egyáltalán eljutnék valakivel olyan közeli viszonyba, hogy tényleg beleszeressek.

Ez nem társadalmi nyomás, hanem csak az ismerősöké.

Viszont kérdés, mi az oka, hogy ennyire ellenzi mindneki a környezetedben.

Biztosan nem társadalmi nyomás, engem pl. baromira nem érdekel más mit dönt ez esetben.

Én egy dolgot tudok ehhez hozzátenni. Nem mindegy mióta lennénk együtt, mi lenne a háttérben, mi nem lenne jó a párommal és mivan a másikban, ami a páromban nincs. Nem mindegy, hogy csak egy hirtelen fellángolás, vagy valódi mély érzelmek, amik évek múltán is többet adnak, mint a jelenlegi kapcsolatod.

A szerelem elmúlik és én azt gondolom, hogy itt jön el az a pillanat, amikor két ember "újra" ismerkedik egymással. Itt jön ki igazán az alkalmazkodó és kompromisszum készség, mert nincs olyan, hogy egy kapcsolatban mindig minden tökéletes. Egy párkapcsolat nem más, mint egy döntés, elmélyült szeretet és tisztelet mellett. Szeretem és tisztelem a másikat, illetve eldöntöttem, hogy vele akarok lenni.

Akkor találkoztam utoljára a nagymamámmal, amikor a páromat bemutattam neki. 60 évet élt le egy férfival, akihez hozzá adták. Nem ő akarta, nem lett szerelmes, nem volt fellángolás. Azt mondták, hogy hozzá megy és ő hozzáment. Idő közben alakultak ki az érzelmek és a halála pillanatáig szorította a nagypapám kezét. Az utolsó találkozásunknál ezerszer elhangzott a szó, hogy tisztelet, tűrés és türelem. Rengeteg tűrés és türelem. Ez a hosszú boldog, közös élet titka. Tudjunk megbocsátani egymásnak, akármit is csinált a másik. Eltűrni egymás rigolyáit, apró hülyeségeit. 4 éve vagyok együtt a párommal és minden egyes veszekedés után eszembe jutnak ezek a szavak. A vita hevében nem csomagolni kell kezdeni és fenyegetőzni, hogy kisétálok az ajtón, hanem elmenni sétálni egyet, vagy leülni egy sarokba egyedül gondolkodni. Majd félretenni a dacot, a makacsságot és megbeszélni, akár bocsánatot kérni a társunktól. 4 év alatt veszekedtünk olyanokat, hogy zokogva indultam el itthonról friss levegőt szívni. Ugyanakkor sosem veszekedtünk olyat, hogy komolyan elgondolkodjak azon, hogy ennek véget kell vetni. Egy döntés, ennyi.

Tedd fel magadnak az elején írt kérdéseket. Kérdezd meg magadtól, hogy valóban tud-e a másik férfi neked többet adni? Végezz komoly "önvizsgálatot", hogy tulajdonképpen mi a problémád a jelenlegi pároddal? Javítható? Nem az? A másikkal nem ugyanitt tartotok majd ennyi idő után?

Kísértés mindig van és lesz is. A te DÖNTÉSED, hogy hagyod-e magadat sodródni az árral, vagy sem.

Bárcsak fele annyira boldog házasságban élnék életem végéig, mint ők... :)

De látom megragadtad a lényeget.

Nem nehéz lemondani, egy megfoghatatlan illúzióról, ami hamar elillan. :D

Kell a fenének.:) 39/f