Félnem kéne a barátomtól vagy a természetéből adódóan ilyen?

Amit a barátomról fontos tudni,hogy számára nagyon fontos az ÉRINTÉS.

Felfigyeltem arra,hogy ahogy kezdett komolyra fordulni a kapcsolatunk egyre többször érintett meg olyankor is amikor mondhatni vàratlanul ért vagy furcsànak tartottam. Kezdeném azzal,hogy "màniàja", hogy megfogja a kezemet, vagy megsimogatja az arcomat, a nyakamba csókol, de volt,hogy kiszívta a nyakamat azt viszont kérésemre abba hagyta, helyette inkàbb a mellem felett hagy foltokat. Nem zavart, nem okozott fájdalmat abban a pillanatban még kellemes érzés is volt és a ruháim mindent takartak. Ritkán csinálja, de előfordul ez is. Aztán van amikor a kezét a vállamra helyezi, átkarol vagy a tarkómat simogatja.

És ami a legfurcsább számomra,hogy MINDIG szinte mindig, csók közben megfogja a nyakamat, torkomat. Nem szorít, SOHA nem bántott, de ez nekem mindig furcsa volt és nehezen tudtam megszokni, mert a csók közben végig szokta fogni a nyakamat és a tarkómat megérintve szokott irányítani is. Durva, de ugyan akkor gyengéd az érintése és soha nem okozott nekem fájdalmat, nagyon kedves férfi, türelmes, odaadó. Tehát

az érintés, amelyről épp írok, az jó, erőszakmentes, s tele van szeretettel, mi több, szerelemmel. De mindennap megkérdezem magamtól miért kell így megérinteni. Mielőtt letámadnátok, erről beszéltem vele, számtalanszor.

Neki mindenképp fontos a kölcsönös odafigyelés és a mély szeretet megléte a két ember közt, s ebből következően, a feltétel nélküli bizalom is. Közölte,hogy a világért sem ártana nekem, és bármikor egy rezzenéssel is jelzem, hogy számomra valami nem megfelelő, akkor azt ő rögtön érzékeli és változtat hozzáállásán. Hiszen szeret engem mélyen, s odaadón. Ezt tudtam eddig is, de akkor hogy jön egy ilyen kapcsolatba a birtoklás? Szerintem neki a természetében rejlik. Talán ösztönös hiszen mi emberek is az állatvilágból jöttünk és ebben a rohanó, tolakodó, sokszor érzéketlen s érzelemmentes világunkban azonban ezt már el is felejtettük. Az ember "túlcivilizálta magát" A rohanás, a stressz, és talán a viselkedj már attitűd és még sorolhatnám megakadályoz minket abban, hogy megéljük valódi természetünket. Azt aki bennünk rejlik? Szóval lehet,hogy ő nem akar tényleg semmi rosszat csak a természetéből adódóan ilyen?

A barátom azt mondja ő nem birtokol engem, nem bántana és nem okozna fájdalmat, a szeretetét mutatja ki az érintéssel is. Neki erre szüksége van. Mindig érezteti velem,hogy szeret és párszor már mondta,hogy mi egymásnak vagyunk rendelve, nagyon boldog velem, örül neki,hogy elfogadom őt és olyannak szeretem amilyen. Mi olyanok vagyunk szerinte mint két ellenpont. Mikor a különbözőségek egyesülnek, és egyé válnak oly módon, hogy a lehető legtökéletesebben egészítik ki egymást.

Neki a kapcsolat nélküli érintés fáj. Fáj, mikor az, ki kapja érzi, nincs jelen az, aki adja. Nincs ott, csak testben, de lélekben semmiképp.

Nem akarok részletekbe belemenni, de a barátom a szüleitől

sem kapott érintést. Olyan érintést amivel a szeretetünket fejezzük ki. Az anyukàja kiskoràban állítólag sokszor megverte, lapáttal, könyvet vágott hozzá, vagy megpofozta, parfissal ütötte meg. És a barátom 7 év körüli lehetett. Az anyukàjàval rossz a kapcsolata. Az apukàja pedig nem foglalkozott vele soha .

Lehetséges, hogy "érintés hiányos" emberek is vannak a világban?

Gondolkodtam azon amiket mondott, mert ő gyakran elmondta már,hogy az eddigi barátnői túl soknak találták és fojtogatónak érezték a szeretetét, nem tetszett nekik,hogy "birtokló".

És sokàig csak egy szexkapcsolata volt aztán megismertük egymàst és mesélte,hogy megváltoztattam őt, az egyedüllétből kapcsolat lett és örült neki,hogy elfogadom. Újra szerethet valakit.Szerintem mindannyian szeretetre kiéhezett korban élünk. És nem tiudom hány ember betegsége mögött áll valódi okként a krónikus szeretethiány, vagy a másokkal szembeni szeretetlenség.

Szóval tudom,hogy bonyolult gépezet a barátom , de nem biztos,hogy pusztán "szerkezeti" baja lehet és defektes. Annyira normàlis, okos, intelligens, rengeteg barátja van, vidám természet és barátságos. De nagyon nehéz megszoknom,hogy "lefog". A derekamat, hátamat, nyakamat, tarkómat, kezemet. Csók közben ha nem egy rövid csókot adok neki, akkor nem ereszt el, úgy szorít,hogy még nem fájdalmas, de nehezen tudnék szabadulni. És nem félek tőle, de mégis ijesztő, és az is ijesztő,hogy abban a pillanatban nem szólok neki, mert nem esik rosszul az érintése, szeretem ha hozzám ér, érzem az illatát, a kezét, de talán nem helyes,hogy ilyen?

Őszíntén szólva a kérdést azért írom, mert az édesapám ugyan csak egyszer tényleg csak egyszer látta,hogy a barátom megcsókolt röviden búcsúzáskor. Apám azt hitte,hogy a párom " megfojt". Akkor tette hozzá először és utoljára,hogy feltűnt neki a barátom viselkedése . Ettől függetlenül az egész családom imádja a baràtomat és a kis öcsém is nagyon szereti. Anyukám is csak jót mondott, de amikor bemutattam a barátomat a családnak akkor anyàm nyíltan mindenki előtt szólt a páromhoz,hogy "engedd el a lànyomat". Engem nem zavar(t) a barátom érintése,hogy beszélgetéskor a karját a nyakamba rakta és később a torkomat simogatta, de furcsa...és azóta előttük nem is érint meg a barátom. Nem is sűrűn látogatom a családomat. Vélemény? Mit gondoltok miért ilyen a barátom? Szerintetek is furcsa vagy ezt fogadjam el, mert úgy sem lesz gond?

N