Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Ez betegség, félénkség, lelki terror, vagy más dolog hatása, miért nem tudok jól dönteni és boldog lenni (hosszú lesz, bocs)?
Egy átlagos, diplomás, kedves, beszédes, közvetlen, házias, gyakorlatias és sokszor önzetlen férfi vagyok, korban közelebb a 30-hoz mint a 25-höz. Nem beképzeltségből írtam a "jó" tulajdonságokat. "Jó" nevelést kaptam, tisztelem az embereket, nőket, férfiakat, szeretem a gyerekeket, egészségesen élek, sportolok (kondizok), nem dohányzom, nem iszom (1 évben egyszer kétszer valami jó bort/sört kb. ennyi) nem vagyok "kigyúrt kopasz tetkós állat", de egy finoman sportosnak talán elmegyek, itt egy kép, bocs a telefonos minőségért, csak gyorsan akartam egy képet magamról:
Szeretnék még a külsőmön javítani, picit még izmot felszedni, és zsírból leadni, de alapvetően nincs bajom magammal, egészségesen kezelem a fizikai "énképemet" azt hiszem.
Hogy kinek mi a jóképű az szubjektív, nyilván ez nem egyértelműsíthető, de nem vagyok ronda, átlagosnak tartom magam, korábbi "kapcsolataim" alapján a lányok férfiasnak találták az arcomat, és tetszettem.
A kapcsolataim nagyon rövidek voltak. Sok olyan volt, ahol csak ismerkedésig jutottam, és pár volt ahol szex volt, de ott meg kb. kimaradt minden más, és másnap mindenki ment amerre látott.
Nem vagyok ez a típus, egy kezemen meg tudom számolni hány egy éjszakás volt, és az is már nagyon régen.
Komoly kapcsolatom nem volt, sosem volt lehetőségem belemélyedni egy lánnyal sem a dolgokba (1 kivétel van, arról később). Vagy nem volt szex sem, csak ismerkedés, vagy csak szex volt, de ebből is kevés. Alapvetően nagyon kevés lánnyal volt dolgom, és nem csajoztam sokat, nem is értek hozzá úgy érzem, zárkózottabb srác vagyok.
Ha beindul egy beszélgetés akkor viszont nagyon bele tudok lendülni és sokat beszélni, de nem zavaróan.
Na mindegy, ezeket így felvezetőnek szántam.
Az egy komoly kapcsolatom eddigi életemben egy távkapcsolat volt, vagyis van, mert még most is "tart".
Hagyjuk a "távkapcs működik", "hülye vagy?", "úgyis megcsal" válaszokat, mert itt nincs erről szó, és nem is vagyok naiv, ez most más. Itt tényleg jelen van a hűség, bizalom, szerelem, és erős szexuális vonzalom és egyforma igényszint stb. Minden klappol. Kivéve a távolság és még valami.
Szigorú neveltetést kaptam. Diplomás vagyok, nem keresem agyon magam még, és nem is titkolom 140.000 nettó a bérem jelenleg, de persze emelkedni fog hamar. Nincs saját lakásom, sem autóm, és szülői házban élek még.
És most jön lelki "nyomorom", "betegségem" vagy hívjuk aminek akarjuk.
Sajnos erősen függök a családtól, szüleimtől. A fentiek alapján látható, hogy anyagilag nem is annyira, de lelkileg igen. Felelős férfi vagyok, komoly munkám van, felelősséggel, napi szinten emberekkel dolgozom, és mgebízható vagyok, nem gyerekes, nem slendrián, meg semmi ilyesmi, nagyon is munkára és szorgalomra/becsületre neveltek.
A távkapcsolatom sosem volt felhőtlen. A szüleim utálják a párom, és nem támogatnak a vele kapcsolatos dolgaimban. Ahol tehetik akadályoznak, és betesznek. Állandó viták, veszekedések és lelki nyomás alatt élek. Azt érzékeltetik velem, hogy ha azt a lányt "választom" akkor ellenük teszek, magamnak is rosszat teszek, és "hülye vagyok", stb. stb. Teljesen lenéznek, mert ezt a lányt szeretem és akarom, és teljesen gyerekesen kezelnek emiatt.
A tejes családi életünkre jellemző, hogy gyerekként kezelnek közel a 30-hoz is, úgy, hogy lényegében egyáltalán nem vagyok gyerekes, és megállok a magam lábán.
A baj az, hogy érzelmileg, vagy lelkileg, vagy nem tudom hogy nevezzem, képtelen vagyok fájdalmat okozni nekik, konfliktusba keveredni velük, vitázni, vagy veszekedni. Nekem ez nagyon fájdalmas, és nagyon tönkretesz. Egyre feszültebb a helyzet, nyomás van rajtam, mert ha elmegyek és felszámolom a távolságot, itthagyom a családi házat, akkor harag alakul ki, és talán egy tartós ellenszenv is köztünk. Szeretnék csettinteni és eltűnni innen a barátnőmhöz, de nyilván a konfliktus elkerülhetetlen, és technikailag megoldhatatlan egy hosszabb költözési folyamat, ami veszekedéssel fog járni.
Tudom beteges, függőség, félelem, talán "gyermekkori lelki terror" és nyomás eredménye ez a félelmem tőlük, vagy a konfliktustól velük. Sok "verést" kaptam gyerekként, számonkérést, tiltás, és fegyelmet kellett elviselnem. Nem mehettem barátokkal, kirándulni, hülyülni, vagy akármit, nem maradhattam ki, és mindent mindig tudniuk kellett. Sokszor a mai napig kifaggatnak hová megyek, mit csinálok, mikor jövök, rámtelefonálnak, stb. ha nem számolok be, akkor szemét, vagyok, és nem szeretem őket stb.
Nem bírom már tovább, de mégis nyelek és tűrök, és lassan felőröl ez az egész. A kapcsolatom is rámehet, barátnőm nagyon szeret, de nyilván egyszer besokal és vagy elhagy, vagy elhidegül vagy valami. A karácsonyi együttlétünk miatt is vita volt, és már barátnőmmel is összekaptunk emiatt, most eléggé rossz a hangulat. Nagy valószínűséggel nem töltjük együtt a karácsonyt, a családom miatt és az én "gyávaságom", vagy félelmem miatt amit az itthon lelki terror miatt gyerekkorom óta érzek.
Nem tudom mit tegyek, pszichológushoz nem akarok menni. Veszekedést nem akarok, haragot sem, elegem van, nyugalmat akarok, kevesebb gondot, és békességet, és szabadságot, de folyton visszaesek a gödörbe amiből ki akarok mászni.
Nem tudom mi tévő legyek, saját magamat húzom vissza, és saját magam mászok ki, magam ellen harcolok, a családom is visszahúz, és én meg csak tűrök és nyelek.
Biztos hülye vagyok, vagy szerencsétlen, vagy orvosi eset, vagy nem tudom, de nem érzem még betegnek magam ,csak néha már ez is felmerül bennem, meg az is, hogy mi lesz így velem, mikor lesz valami változás, belehülyülök, vagy belebetegszem, depressziós leszek, vagy már vagyok, nem tudom, de nagyon rossz. :(
És most gondoljam magam akkor tényleg betegnek? Vagy csak simán "túl jó gyerekük akarok lenni" és megfelelési kényszert érzek és ez volt mindig a baj? Folyton negatívan minősítettek többnyire, bármit is értem el. A sikereim utáni dicséret hamar elillant, és jöttek újra a szidalmak és a lesajnálás.
Ha ez már betegség nálam, akkor talán a gyógyulás a teljes elszakadás, vagy talán utána is lesz nyoma a betegségnek, és végigkísér az életemen valamilyen formában? Lehet tényleg szakemberre lenne szükség, ha nem is sokat csak pár alkalmat, vagy nem tudom, sosem voltam pszichológusnál, de lehet nem ártana(?)
válasza:Ha meg lakása is van a barátnődnek, akkor tényleg nem értem, mi a probléma. Fogd magad, és menj el. A szüleidnek akár azt is hazudhatnád egy ideig, hogy egyedül mész albérletbe, hogy elkerülhesd a konfliktusokat (értem, hogy őszinte vagy meg korrekt meg hazudni nem szép dolog, de másképp nem lehet elkerülni a veszekedést). A barátnőd tényleg lehet hogy el fog hagyni ha így mennek a dolgok, és ne ezzel akard letesztelni, hogy "akkor nem is szeretett eléggé stb." Én is nő vagyok, szintén sokat kell tűrnöm. Tapasztalatból mondom, hogy van az a szint, amikor nem lehet tovább tűrni. Mert egy idő után meg benne fog felmerülni, hogy TE nem szereted eléggé őt!
Nézd, a szüleiddel már közel 30 évet leéltél. Még az sem biztos, hogy összesen fogsz még egyszer ennyit élni. Ideje saját családot(?), de legalábbis igazi párkapcsolatot kezdened.
Nagyon úgy tűnik, hogy az elején borzalmas veszekedések lesznek, és tényleg azzal gyanúsítanak majd, hogy őket árulod el. De tudnod kell, hogy NINCS IGAZUK! Én nem fogalmaznék olyan erősen, hogy "betegek", de tényleg nem helyes, hogy nem tudnak elengedni. Meddig akarnak még kisajátítani? Olyan akarsz lenni, mint a leghülyébb amcsi filmekben a lúzer, aki még 40 évesen is a szüleivel lakik, akik elnyomják és nála sokkal boldogabb életet élnek?
Lépj le - megmondva vagy eltitkolva, hogy hová is mész - és később lenyugszanak majd és meglátják, hogy igazságtalanok voltak veled. Aztán majd elmagyarázhatod, hogy mindenért hálás vagy, de ezt kellett tenned.
Ha meg nem értik meg - hát minden embernek iszonyatos kín lenne beismerni, hogy a szülei rossz emberek, de néha TÉNYLEG ez a helyzet, és nem te tehetsz róla. Sőt, eddig is túl rendes voltál, hogy áldozatokat hozz, hogy ne bántsd meg őket!
válasza: válasza:jó akkor nem szeretünk, hanem utálunk
így segítünk, drágám a 15-ből?
válasza:Nem vagyok pszichológus, de én arra gondolok, hogy kialakulhatott nálad egyfajta személyiségzavar amit csak egy szakember fog tudni orvosolni. A szüleidnél is mgfigyelhető valamilyen mentális probléma...
Ha ők nem is, legalább te lépj valamit, mert amit most csinálsz az biztos út a súlyos depresszió felé ( már ha nem vagy most is depressziós)...
válasza:Üdv!
Azt hiszem, az alapvető probléma az, hogy a te életedben kimaradt egy nagyon fontos fejlődési szakasz, ami az ember normál szociális és pszichológiai fejlődését segíti. Ezt úgy hívják: tinédzserkori lázadás és az ezzel együtt járó leválás a szülőkről (előbb érzelmi, majd fizikai). Ennek a hatása érződik még most is, bár ez sajnos nagyban függött a szüleidtől, akik nem hagytak lázadni és nincsenek tisztában az önállósodás fontosságával, valamint rettegnek, hogy egyedül maradnak és minden bizonnyal nekik is elég komoly lelki problémáik és saját életükből, saját családjukból hozott negatív mintáik vannak.
A lényeg az, hogy ennek a fellázadásnak és leszakadásnak mindenképp meg kell történnie, előbb vagy utóbb. Ez a folyamat pedig új mederbe tereli a szülőkkel való kapcsolatot, ha eleinte rossz is lesz, de muszáj elfogadniuk, hogy a gyerekük felnőtt és a saját életét akarja élni. Szerintem a szerelmed elég ok kell legyen arra, hogy végre meg merd tenni ezt a lépést.
Tudom, hogy kommersz meg lerágott csont, de ajánlom neked Csernus: A férfi című könyvét, mert abban sok olyan dolog le van írva, amit te is érzel magadban jelenleg és megoldási javaslatot is ad a szerző. Ezen kívül mindenképp el kéne olvasnod Susan Forward: Mérgező szülők című könyvét, mely segít megérteni a szüleid, önmagad és a köztetek lejátszódó folyamatokat, és szintén megoldást is kínálhat a problémáidra, tenni azonban neked kell.
Ezek a könyvek azonban csak alternatívák, mindenképpen fel kellene keresned egy pszichológust. Szerintem nincs pszichológiai értelemben vett betegséged, de szükséged lenne megerősítésre, önbecsülés- és önbizalomfejlesztésre ahhoz, hogy úgy élhess a továbbiakban, ahogy szeretnél és képes légy kezelni önmagad és a szüleidet is.
Sok sikert mindehhez!
23/L (pszichológus hallgató)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!