Ez betegség, félénkség, lelki terror, vagy más dolog hatása, miért nem tudok jól dönteni és boldog lenni (hosszú lesz, bocs)?

Egy átlagos, diplomás, kedves, beszédes, közvetlen, házias, gyakorlatias és sokszor önzetlen férfi vagyok, korban közelebb a 30-hoz mint a 25-höz. Nem beképzeltségből írtam a "jó" tulajdonságokat. "Jó" nevelést kaptam, tisztelem az embereket, nőket, férfiakat, szeretem a gyerekeket, egészségesen élek, sportolok (kondizok), nem dohányzom, nem iszom (1 évben egyszer kétszer valami jó bort/sört kb. ennyi) nem vagyok "kigyúrt kopasz tetkós állat", de egy finoman sportosnak talán elmegyek, itt egy kép, bocs a telefonos minőségért, csak gyorsan akartam egy képet magamról:

[link]

Szeretnék még a külsőmön javítani, picit még izmot felszedni, és zsírból leadni, de alapvetően nincs bajom magammal, egészségesen kezelem a fizikai "énképemet" azt hiszem.

Hogy kinek mi a jóképű az szubjektív, nyilván ez nem egyértelműsíthető, de nem vagyok ronda, átlagosnak tartom magam, korábbi "kapcsolataim" alapján a lányok férfiasnak találták az arcomat, és tetszettem.

A kapcsolataim nagyon rövidek voltak. Sok olyan volt, ahol csak ismerkedésig jutottam, és pár volt ahol szex volt, de ott meg kb. kimaradt minden más, és másnap mindenki ment amerre látott.

Nem vagyok ez a típus, egy kezemen meg tudom számolni hány egy éjszakás volt, és az is már nagyon régen.

Komoly kapcsolatom nem volt, sosem volt lehetőségem belemélyedni egy lánnyal sem a dolgokba (1 kivétel van, arról később). Vagy nem volt szex sem, csak ismerkedés, vagy csak szex volt, de ebből is kevés. Alapvetően nagyon kevés lánnyal volt dolgom, és nem csajoztam sokat, nem is értek hozzá úgy érzem, zárkózottabb srác vagyok.

Ha beindul egy beszélgetés akkor viszont nagyon bele tudok lendülni és sokat beszélni, de nem zavaróan.

Na mindegy, ezeket így felvezetőnek szántam.

Az egy komoly kapcsolatom eddigi életemben egy távkapcsolat volt, vagyis van, mert még most is "tart".

Hagyjuk a "távkapcs működik", "hülye vagy?", "úgyis megcsal" válaszokat, mert itt nincs erről szó, és nem is vagyok naiv, ez most más. Itt tényleg jelen van a hűség, bizalom, szerelem, és erős szexuális vonzalom és egyforma igényszint stb. Minden klappol. Kivéve a távolság és még valami.

Szigorú neveltetést kaptam. Diplomás vagyok, nem keresem agyon magam még, és nem is titkolom 140.000 nettó a bérem jelenleg, de persze emelkedni fog hamar. Nincs saját lakásom, sem autóm, és szülői házban élek még.

És most jön lelki "nyomorom", "betegségem" vagy hívjuk aminek akarjuk.

Sajnos erősen függök a családtól, szüleimtől. A fentiek alapján látható, hogy anyagilag nem is annyira, de lelkileg igen. Felelős férfi vagyok, komoly munkám van, felelősséggel, napi szinten emberekkel dolgozom, és mgebízható vagyok, nem gyerekes, nem slendrián, meg semmi ilyesmi, nagyon is munkára és szorgalomra/becsületre neveltek.

A távkapcsolatom sosem volt felhőtlen. A szüleim utálják a párom, és nem támogatnak a vele kapcsolatos dolgaimban. Ahol tehetik akadályoznak, és betesznek. Állandó viták, veszekedések és lelki nyomás alatt élek. Azt érzékeltetik velem, hogy ha azt a lányt "választom" akkor ellenük teszek, magamnak is rosszat teszek, és "hülye vagyok", stb. stb. Teljesen lenéznek, mert ezt a lányt szeretem és akarom, és teljesen gyerekesen kezelnek emiatt.

A tejes családi életünkre jellemző, hogy gyerekként kezelnek közel a 30-hoz is, úgy, hogy lényegében egyáltalán nem vagyok gyerekes, és megállok a magam lábán.

A baj az, hogy érzelmileg, vagy lelkileg, vagy nem tudom hogy nevezzem, képtelen vagyok fájdalmat okozni nekik, konfliktusba keveredni velük, vitázni, vagy veszekedni. Nekem ez nagyon fájdalmas, és nagyon tönkretesz. Egyre feszültebb a helyzet, nyomás van rajtam, mert ha elmegyek és felszámolom a távolságot, itthagyom a családi házat, akkor harag alakul ki, és talán egy tartós ellenszenv is köztünk. Szeretnék csettinteni és eltűnni innen a barátnőmhöz, de nyilván a konfliktus elkerülhetetlen, és technikailag megoldhatatlan egy hosszabb költözési folyamat, ami veszekedéssel fog járni.

Tudom beteges, függőség, félelem, talán "gyermekkori lelki terror" és nyomás eredménye ez a félelmem tőlük, vagy a konfliktustól velük. Sok "verést" kaptam gyerekként, számonkérést, tiltás, és fegyelmet kellett elviselnem. Nem mehettem barátokkal, kirándulni, hülyülni, vagy akármit, nem maradhattam ki, és mindent mindig tudniuk kellett. Sokszor a mai napig kifaggatnak hová megyek, mit csinálok, mikor jövök, rámtelefonálnak, stb. ha nem számolok be, akkor szemét, vagyok, és nem szeretem őket stb.

Nem bírom már tovább, de mégis nyelek és tűrök, és lassan felőröl ez az egész. A kapcsolatom is rámehet, barátnőm nagyon szeret, de nyilván egyszer besokal és vagy elhagy, vagy elhidegül vagy valami. A karácsonyi együttlétünk miatt is vita volt, és már barátnőmmel is összekaptunk emiatt, most eléggé rossz a hangulat. Nagy valószínűséggel nem töltjük együtt a karácsonyt, a családom miatt és az én "gyávaságom", vagy félelmem miatt amit az itthon lelki terror miatt gyerekkorom óta érzek.

Nem tudom mit tegyek, pszichológushoz nem akarok menni. Veszekedést nem akarok, haragot sem, elegem van, nyugalmat akarok, kevesebb gondot, és békességet, és szabadságot, de folyton visszaesek a gödörbe amiből ki akarok mászni.

Nem tudom mi tévő legyek, saját magamat húzom vissza, és saját magam mászok ki, magam ellen harcolok, a családom is visszahúz, és én meg csak tűrök és nyelek.

Biztos hülye vagyok, vagy szerencsétlen, vagy orvosi eset, vagy nem tudom, de nem érzem még betegnek magam ,csak néha már ez is felmerül bennem, meg az is, hogy mi lesz így velem, mikor lesz valami változás, belehülyülök, vagy belebetegszem, depressziós leszek, vagy már vagyok, nem tudom, de nagyon rossz. :(