Fiúk, szerelemből képzelitek/képzeltétek a nősülést vagy csak úgy megszokásból, a párotok, közös gyerek kedvéért? Hisztek az igaz szerelemben?

Őszintén szólva én úgy érzem, az én kapcsolatom ilyen, de maga a szerelem hullámzó. Alapvetően azt mondanám, hogy olyan párt kell találni, akit bármikor mint ellenkező neműt tudsz szeretni, és nem úgy mint embert. Legyen meg a tisztelet, az odaadás és a szexuális vonzalom. Ezen felül nagy gond nem lehet szerintem.

Értem egyébként mire gondolsz, és azt én sem helyeslem, ha valaki úgy kezd házasságba, hogy az egész teljesen lapos, de "jól megvagyunk". Annak általában valóban az a vége, hogy jön valaki, aki egy olyan kapcsolót nyom meg az egyik félben, amiről az nem is tudott, hogy létezik. Ekkor szépen borul minden, és tönkremegy az addig felépített élet. Ez egy szar dolog.

Egyszer végighallgattam pár fiatal sznob p1csa tudálékoskodását arról, hogy milyen a jó házasság. Fontoskodva ecsetelték, hogy fel kell adni a szerelmet, és találni egy olyan pasit, aki odaadó és irányítható, mert így helyes. Azt hittem, a pofám leszakad. Aztán leesett, hogy számukra szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy a hormonjaik elborítják az agyukat, rózsaszín köd hullik a szemükre és fel sem fogják, ki az az ember, akiért rajonganak. Na most ha valakinek az érzelmei ennyire állatiasan működnek, akkor valóban nem okos dolog ez alapján házasodni. Én személy szerint nem ilyen ember vagyok, nem tudok ennyire felszínes érzelmeknek komoly terepet adni.

"8-as válaszoló: Te debil vagy? :D"

Nem debil, én értem, mire gondol, csak ezt a két fogalmat nem szabad egymást kizáróan kezelni.