Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Szakítsak vele vagy sem?
A szituáció elég bonyolult, megpróbálom röviden, minden részletével együtt összefoglalni.
Az a helyzet, hogy egy ideje megtaláltam életem szerelmét, nagyon jól elvagyunk, minden smakkol, kivéve egy dolgot, amiben úgy érzem, hogy csak a másik kárára "nyerhet" a másik.
Én nem szeretnék gyereket. (23/N). Sosem szerettem volna. Mióta az eszemet tudom, untattak a kisgyerekek, ha meglátok egyet, nem, hogy nem fog el az anyai érzés, de semmi, közömbös, sőt inkább negatívan tekintek rá. Nem szeretem sem a csecsemőket, sem a kisbabákat, sem a nagyobbacska gyerekeket. Természetesen nekem is volt gyerekszobám, nem kezdek el fintorogni egy gyerek láttán, de semmi késztetést nem érzek interakciót létesíteni vele.
Mindig is érdekeltek a tudományok, jó is vagyok a természettudományokban. Intelligensnek és műveltnek tartom magam, és ezeknek fejlesztésébe sok erőt és energiát is belefektettem. És (mint már említettem) anyai ösztönöktől teljesen mentes vagyok.
Éppen ebből kifolyólag nem is tudom elképzelni, hogy én feladjam a karrierem, hogy valaha ki tudjon az elégíteni, hogy naphosszat "pelenkát cserélek". (Ez természetesen sarkos nézőpont, de értjük, mire utalok). Elképzelhetetlennek tartom, hogy évekre kiessek a munkaerőpiacról, kiessek a közegből, ahová tartozom, megszűnjön a kortársaimmal a kapcsolataim jelentős része, a fő elfoglaltságom a babázás és a háztartás legyen és (végül, de nem utolsó sorban) teljes egészében anyagilag a férjemtől függjek, és kereset és perspektivikus munkalehetőség nélkül, csak az ő jó/rosszindulatára legyen bízva a "sorsom gyerekestől".
Én ezt az egész gyerekezés dolgot így látom, és akkor még nem is szóltam arról, hogy a testem ronda lesz, tönkremegy, és jó esélyem van rá, hogy a férjem kikacsingat (mint oly sok házasságban történik ez sajnos :( ).
A párom egészen más. Ő nem gondolkodik erről a kérdésről abszolút racionálisan. Csak és kizárólag a fajfenntartási ösztönére hagyatkozik. Szaporodási ösztönének dominanciája miatt, a témával kapcsolatos esetleges veszekedéseink során észérvektől és bármi féle mérlegelhető argumentumtól mentes. Az össz indoka arra, hogy gyereket akar az, hogy: nem tudja, csak így érzi. Mert szereti a gyerekeket. (És a kedvencem) - Azért akarok gyereket, mert akarok gyereket.
Lássuk tehát be... Észérvekkel nem lehet vitatkozni... :/
A fent vázolt problémából komoly veszekedéseink vannak. Én alapvetően 3 kimenetelt látok:
1. Én engedek, és feladom a hátralévő életem és az énemet. (Mert hát tudjuk, milyen most a munkaerőpiac. A szülési szabadság után gyakorlatilag lehetetlen újra elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Az anyukák nagy része így örökre otthon ragad.)
2. Ő enged, és akkor életének kiteljesedése, a gyerek nélkül fog "sínylődni".
3. Szépen elválnak útjaink.
És itt érkeztünk el a kérdésemhez. Szerintetek szakítsak vele? Engedjem el, hogy mind ketten boldogan élhessünk?
(Nagyon kérek mindenkit, hogy a kiosztást tartsa meg magának, és próbáljon ténylegesen belegondolni a helyzetbe. Mély tiszteletem minden kismamának és anyukának, hogy ezt a "tettet" bevállalta, kockáztatva az egészségét és az egzisztenciáját. Le a kalappal. De én nem ilyen vagyok. Így arra kérek mindenkit, aki esetleg nem ért egyet a "nem szeretnék nő létemre gyereket" hozzáállásommal, hogy ezt ne ossza meg itt, ennél a kérdésnél. Arra vannak más kérdések. A hasznos válaszokat nagyon köszönöm.)
Jól látod én meg pasiként nem akarok gyereket,soha se akartam.
Nem tudnék az igényeimből lejjebb adni és nem is akarok egy gyerek javára,pláne,hogy ahogy írod a csaj anyás lesz,haját levágatja elhízik én meg kereshetek más nőnél élvezetet,mert ez lenne úgyis.
Szerintem ha nem juttok dűlőre szakíts vele,én ilyen típusú pasi vagyok aki szintén karrier utazgatás,villogás,csillogás,kaviár nagykanállal élet.
23 évesen még fiatal vagy az anyasághoz. Talán eljön 10 éven belül, vagy azon túl egy érzés, hogy mégis akarod. De ha nem, nem. Ezt őszintén mond el a párodnak és ő majd dönt, hogy marad vagy megy. Szerintem megy. Egy gyerek csak akkor boldog, ha szeretik a szülei. Nem kell áldozatokat hozni senkinek, ilyen szinten.
Az pedig, amilyen érveket felhozol a gyermekvállalás ellen, csak kifogások, de megértem. Valahogy racionalizálni kell, hogy miért is nem akarsz anya lenni. Aki jó szakember, annak később is lesz munkája. Nem mindnekinek megy tropára a teste szülés után, és egy erős kapcsoaltban nem kacsingat a férj sehová, mert boldog családi és szexuális élete van. Ezek csak kifogások. De ettől még nem akarsz gyereket, és legalább őszinte vagy.
Hármas verzió. Miután úgy tűnik ő szeretne gyereket, te pedig nem, ráadásul te racionalizálni akarod azt, amit amúgy nem lehet - erre előbb-utóbb úgyis rámegy a kapcsolatotok. Nem kioktatásképp mondom, hogy az álláspontod látványosan hibás azon a ponton, hogy racionális magyarázatot kérsz a párodtól, hiszen egy gyerekre soha nincs racionális magyarázat, nem lehet megindokolni semmilyen anyagi vagy tárgyi előnnyel - viszont ha így gondolkodna mindenki, akkor például te se léteznél és nem tehetted volna fel ezt a kérdést.
Ezen túl viszont tényleg csak arról van szó két ember kapcsolatában, hogy ugyanazt várják-e a kapcsolattól. Ti nem, így felesleges rabolnotok egymás idejét.
1. Ő akar gyereket te nem!
2. Vagy ő döntene úgy gyereket h nem akar de akkor az rányomná az egész életére ezt a terhet hogy nem lehet, és valószínű besokallna egy idő után.
3. Te úgy döntenél hogy te engedsz és szülsz egy gyereket amit nem is akarsz csupán azért hogy örüljön.
Szóval ezaz egész egy erőltetett kapcsolat lenne már csak, ami nem hinném hogy jó.
Köszönöm szépen az eddigi válaszokat.
Egy ponton viszont azt hiszem, hogy félre értettük egymást. Én nem azt kértem a páromtól, hogy "racionalizálja" meg a döntését, és olyan anyagi vagy gazdasági vonzatokat említsen, mint például: Mert akkor lesz, aki öreg koromban eltart.
Ezzel én magam sem értek egyet, hiszen - annak ellenére, hogy nem szeretnék - tisztában vagyok vele, hogy egy gyerek "feladata" és születésének célja nem ez.
Én csupán annyit kértem a kedves páromtól, hogy mondjon olyan indokokat, amiért szeretné a gyermeket. (Gondoltam itt ilyesmire, mint pl.: mert szeretném látni, ahogy felnő, szeretném tanítgatni, focizni vele, megtanítani biciklizni, hármasban kirándulni járni, látni, ahogy a közös "magzatunk" felnő... Nem kértem semmi ördöngősséget...) Egy ilyen érvet sem tudott felhozni. Mint már írtam, indokai a: nem tudom, mert csak, és az így van rendjén kategóriába tartozó sziporkák voltak.
Az eddigi válaszolókkal alapjában egyet értek, valóban nem gondolom, hogy tovább kéne egymás idejét rabolni... Még ha ezt a döntést meghozni oly nehéz is... Kétségem igazából csak amiatt van, hogy mi lesz, ha egyszer csak átugrik valami, ahogy az egyik kedves válaszoló is írta. Egyszer csak rám tör az anyai ösztön. Ezt persze nem tudhatom előre, de hátha... Akkor majd verem a fejem a falba, hogy elengedtem a tökéletes társat... :(
Szerintem emiatt ne szakíts.
Viszont beszélgessetek a dologról. A te érveid is inkább előítéletekből fakadnak, nem túl racionálisak.
Mindent meg lehet oldani. Ha jól értem, neked nem alapvetően a gyerekkel van bajod, hanem a karriered félted, nem akarsz kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, nem elégít ki a pelenkacserélés.
Na erre például tök jó megoldás, ha ő marad otthon a gyerekkel. Neked megy a karriered, ő meg gyerekezhet.
Itt inkább az a gond, hogy abból, ahogy róla nyilatkozol, hát finoman szólva is érdekes véleményed lehet róla: "kizárólag a fajfenntartási ösztönére hagyatkozik. Szaporodási ösztönének dominanciája miatt..." Ha te valóban annyira racionális vagy, amennyire állítod, akkor több mint kétséges, hogy egy ilyen típusú emberrel hosszútávon harmonikus kapcsolatotok lehet.
Tapasztalatból beszélek, én egy talán túlzottan is racionális nő vagyok, több hosszabb kapcsolattal a hátam mögött. És csakis azzal az emberrel tudok boldog lenni, aki hozzám hasonlóan gondolkozik. Hosszútávon nem lehet tolerálni egy ösztönembert, ha magad nem olyan vagy.
Kedves utolsó,
különösen köszönöm a válaszod. Ez is valóban egy érdekes aspektusa a dolognak. Igazából nem tudom egzakt módon kijelenteni, hogy igen racionális vagyok, mondjuk tízes skálán 8,5. Viszont én is, és a környezetem is annak tart. Szóval azt kell mondjam, igen, elég racionális vagyok. Tény, ami tény, néha tényleg kiborít, hogy értelmetlen módon viselkedik, ez néha meg is rémít. Azt is furcsának tartom, hogy gondolkodás helyett, sokszor elborul az agya, és eszement mód ordibál bele a levegőbe. Heves természet egyébként. Én inkább elgondolkodom a dolgon, maximum zsörtölődöm kicsit...
Egyébként lehet abban valami, hogy nem kimondottan a gyerekkel van a bajom. Igazából szerintem "megtűrném" (kérlek, ne kövezzetek meg), csak nekem ne kelljen vele foglalkozni.
Viszont a párom hallani sem akar az otthon maradásról. Vagyis hát, eleinte, mikor feljött ez a téma, akkor elhúzta a mézesmadzagot az orrom előtt, hogy ő milyen szívesen itthon marad majd. Ezt őszintén, így be is vállaltam volna. De ahogy telik-múlik az idő, mégis csak mindig az van, hogy inkább én maradjak itthon... Ez már nem tetszik. Így veszélyes is belemenni, hiszen ha így váltogatja a hozzáállását, akkor hogyan is higgyek el neki bármi mást ezzel a témával kapcsolatban?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!