Szakítsak vele vagy sem?

A szituáció elég bonyolult, megpróbálom röviden, minden részletével együtt összefoglalni.

Az a helyzet, hogy egy ideje megtaláltam életem szerelmét, nagyon jól elvagyunk, minden smakkol, kivéve egy dolgot, amiben úgy érzem, hogy csak a másik kárára "nyerhet" a másik.

Én nem szeretnék gyereket. (23/N). Sosem szerettem volna. Mióta az eszemet tudom, untattak a kisgyerekek, ha meglátok egyet, nem, hogy nem fog el az anyai érzés, de semmi, közömbös, sőt inkább negatívan tekintek rá. Nem szeretem sem a csecsemőket, sem a kisbabákat, sem a nagyobbacska gyerekeket. Természetesen nekem is volt gyerekszobám, nem kezdek el fintorogni egy gyerek láttán, de semmi késztetést nem érzek interakciót létesíteni vele.

Mindig is érdekeltek a tudományok, jó is vagyok a természettudományokban. Intelligensnek és műveltnek tartom magam, és ezeknek fejlesztésébe sok erőt és energiát is belefektettem. És (mint már említettem) anyai ösztönöktől teljesen mentes vagyok.

Éppen ebből kifolyólag nem is tudom elképzelni, hogy én feladjam a karrierem, hogy valaha ki tudjon az elégíteni, hogy naphosszat "pelenkát cserélek". (Ez természetesen sarkos nézőpont, de értjük, mire utalok). Elképzelhetetlennek tartom, hogy évekre kiessek a munkaerőpiacról, kiessek a közegből, ahová tartozom, megszűnjön a kortársaimmal a kapcsolataim jelentős része, a fő elfoglaltságom a babázás és a háztartás legyen és (végül, de nem utolsó sorban) teljes egészében anyagilag a férjemtől függjek, és kereset és perspektivikus munkalehetőség nélkül, csak az ő jó/rosszindulatára legyen bízva a "sorsom gyerekestől".

Én ezt az egész gyerekezés dolgot így látom, és akkor még nem is szóltam arról, hogy a testem ronda lesz, tönkremegy, és jó esélyem van rá, hogy a férjem kikacsingat (mint oly sok házasságban történik ez sajnos :( ).

A párom egészen más. Ő nem gondolkodik erről a kérdésről abszolút racionálisan. Csak és kizárólag a fajfenntartási ösztönére hagyatkozik. Szaporodási ösztönének dominanciája miatt, a témával kapcsolatos esetleges veszekedéseink során észérvektől és bármi féle mérlegelhető argumentumtól mentes. Az össz indoka arra, hogy gyereket akar az, hogy: nem tudja, csak így érzi. Mert szereti a gyerekeket. (És a kedvencem) - Azért akarok gyereket, mert akarok gyereket.

Lássuk tehát be... Észérvekkel nem lehet vitatkozni... :/

A fent vázolt problémából komoly veszekedéseink vannak. Én alapvetően 3 kimenetelt látok:

1. Én engedek, és feladom a hátralévő életem és az énemet. (Mert hát tudjuk, milyen most a munkaerőpiac. A szülési szabadság után gyakorlatilag lehetetlen újra elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Az anyukák nagy része így örökre otthon ragad.)

2. Ő enged, és akkor életének kiteljesedése, a gyerek nélkül fog "sínylődni".

3. Szépen elválnak útjaink.

És itt érkeztünk el a kérdésemhez. Szerintetek szakítsak vele? Engedjem el, hogy mind ketten boldogan élhessünk?

(Nagyon kérek mindenkit, hogy a kiosztást tartsa meg magának, és próbáljon ténylegesen belegondolni a helyzetbe. Mély tiszteletem minden kismamának és anyukának, hogy ezt a "tettet" bevállalta, kockáztatva az egészségét és az egzisztenciáját. Le a kalappal. De én nem ilyen vagyok. Így arra kérek mindenkit, aki esetleg nem ért egyet a "nem szeretnék nő létemre gyereket" hozzáállásommal, hogy ezt ne ossza meg itt, ennél a kérdésnél. Arra vannak más kérdések. A hasznos válaszokat nagyon köszönöm.)