Lányok ti össze jönnétek egy olyan fiúval akinek ilyen "betegsége" van?

Engem sem tántorítana el, mondjuk szintén 20on túl láttam már karón varnyút, ahogy mondani szokás. Ennél sokkal komolyabb betegségekkel is keresnek párt emberek, nem érezd emiatt feszélyezve magad.

Mondjuk a linket nem olvastam végig, mert annyira hipochonder vagyok, hogy a végére az összes tünetet produkálnám :D

nah elolvastam hogy mi is ez valójában és rájöttem, hogy nekem is szokott ilyenem lenni.

Egyszer pl suliban kaptam és fél óránál is tovább tartott :/ Azóta szerencsére 10-20mp-re jött csak vissza. De azért lekopogom.

Mivel tudom milyen érzés és nálad sztem ez sokkal rosszabb és hosszabb, míg "magadhoz térsz" teljesen, így lehet átgondolnám, hogy nem lennél-e képes bántani és valóban kell-e egy ilyen kapcsolat, ha félnék melletted. 19/L

(Utolsó vagyok.) Még azt tudom tanácsolni, hogy járj el sokat szórakozni, igyál egy kis alkoholt is, ha kell (persze csak, ha nem vagy gyógyszerezve), segít elterelni a gondolataid. Foglalkozz mások problémáival, realizáld, hogy bizony nekik is vannak gondjaik, tényleg vannak, amikkel nap mint nap megküzdenek. Egy idő után vissza fog állni az agyad, ha elégszer sikerül elterelned a gondolataid, már nem ez a sz*r érzés/gondolat fogja az egészet lefoglalni, és nem lesz már olyan (rém)álomszerű az egész. Sportolj amennyit csak tudsz, fáraszd le az agyad, építsd a tested, nekem ez is segített. Ne nézz sok filmet, max. vígjátékokat (Mátrix, Harcosok klubja, Eredet stb... kizárva :D ). Igen, még ha látják is mások, hogy baj van, akkor sem tudják elképzelni, hogy mennyire rossz. Megkeseríti az élet minden pillanatát. Nálam folyamatos szorongás is volt (konkrétan egész nap be voltak feszülve az izmaim, főleg a csukjásizmom és a rekeszizmom + plusz a torkom is, alig kaptam levegőt, mindenem fájt), alig tudtam aludni, állandóan kattogott az agyam, este jöttek a pánik rohamok (remegés, rettegés, izzadás, szív bedobogás, mi egy más), olyankor csak az erős nyugtatók szedáltak le, de tudtam, hogy ez nem megoldás. Szóval találj valamit, ami minél előbb kiránt ebből, mert egyre csak rosszabb lesz. Igazából már egy kis dolog is visszakattanthatja az agyad, találd meg, hogy nálad mi ez. Az orvosom is azt mondta, hogy ha elindul a javulás, akkor nagyon gyors lesz, én több hónapnyi sz*r után fél-egy hónap alatt meggyógyultam, komolyan olyan érzés volt, mintha előtte fuldokoltam volna és végül sikerült volna a felszínre törnöm levegőért. Lehet, hogy óckodsz ettől, de a meditáció is segíthet, főleg a pánikrohamokon, a pszichológusom tanított légzés gyakorlatokat, mikor jött egy roham sosem a nyugtatókhoz nyúltam először, hanem küzdöttem magammal, hogy kirántsam belőle a testem, próbáltam lenyugodni, ebben sokat segített a légzés, és szép lassan rájöttem, hogy hogyan vessek véget egy-egy rohamnak, már több, mint egy éve egy sem volt, és tudom, hogy ha mégis újra lenne egy, akkor is tudom, hogy mit kell/nem kell tennem. Végül is az a lényeg, hogy ezt tényleg csak az agyad generálja, nincs semmi bajod, és véget tudsz neki vetni, ha ezt felfogod, akkor sokkal könnyebb lesz, de tényleg fel kell fognod.

Egyébként a betegség előtt nem is gondoltam, hogy valaha lehetek ilyen rosszul, anyáék nem is mertek egyedül hagyni, mert féltek, hogy öngyilkos leszek, holott sosem fenyegetőztem ilyesmivel, de látták rajtam, hogy milyen sz*rul vagyok, meg én ki is beszéltem magamból nekik. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az öngyilkosság, de igazából még akkor is túl abszurdnak tűnt, hogy én ilyet tegyek, nem vagyok ilyen típus, és visszatekintve azt a pillanatnyi elgyengülést a depresszió következményeként fogom fel. Viszont erről is tök fura így utólag írni, de azt nem nagyon bántam volna, ha véletlenül elüt egy busz vagy hasonló, mert egyszerűen semminek sem éreztem értelmét, teljesen üres voltam, csak az állandó szorongás volt. Azért is szívás ez a betegség, mert egy csomó másik betegséget is magával hordoz, a depresszió miatt pl. alig tudtam enni, totál lefogytam, a rohamok miatt ugye az alvás sem ment, a vérképem totál rossz lett, nem is beszélve az emberi kapcsolataimról, kevés barátom tolerálta azt az időszakom. A suliban mindenki rólam beszélt, mivel az órákról rendszeresen el kellett mennem vagy egy roham miatt, vagy egy vizsgálat miatt. Szerencsére azért sokan mellettem álltak, pl. sok tanárom is, azóta is hálás vagyok mindenkinek, nekik köszönhetem, hogy végül jók lettek az érettségi eredményeim, és ma már arra az egyetemre járhatok, ahova szeretnék, és élvezem is, akarom csinálni, vannak céljaim. Az egyik tanárom akkoriban mesélte, hogy ennyi idős korában nála is ugyanez volt, őt szanatóriumba küldték, ahol hetekig mély altatásban volt, mert már olyan súlyos volt az állapota a depresszió miatt, de végül ő is magától lábalt ki belőle, és most teljesen jól van. Bocsi, hogy hosszú lett. Remélem azért valamennyit tudok segíteni! :)