A nőknél hogy van ez a szerelem kérdése?

Van lakásod? Van kocsid? Legalább 500 ezer a fizetésed? Anyádék ugye messze élnek,vagy már nem is élnek?

Ha mind megvan,egyből szerelmes lesz minden maca...Mindegy mekkora a farkad,az "infrastruktúra " a lényeg.Ahogy ezt egy 37 éves elvált munkatársnőm mondta,miután befészkelt / anyja mellől / egy 54 éves pasihoz.

#5

Szövegértés nem nagyon megy, ugye? Akkor ha egy férfi szerelmes, nem szeret? Vagy te melyik igét használod? A dugni szinonimáját?

Elmondom, nálam hogy volt.

15 évesen voltam először szerelmes.

A gimi alatt 2x voltam.

Akkoriban semmi önbizalmam, meg egészséges értelemben vett egóm sem volt. Az, hogy nem viszonozták az érzéseimet, simán csak végtelenül bántott, sírtam állandóan. Az egyik srácnak elvileg tetszettem, de ilyen tini sz.arkavarások meg hülyeségek miatt elúszott a dolog.

Amit én éreztem, egy lehengerlő, halálos érzés volt, az, hogy én bármit megtennék a másikért, meg olyan gondolataim voltak, hogy már az is elég lenne, ha csak egy napra együtt lehetnénk. Nem zavart volna az sem, ha szánalomból jönnek velem össze ezek a fiúk. Egyáltalán nem tudtam tiszteletben tartani az akaratukat, meg voltam győződve, hogy tökéletesek lennénk egymásnak, és egy idő után hátha így gondolnák ők is.

Ahogy idősödtem, úgy finomodott a dolog.

Az első párommal 19 évesen jöttem össze, belé nem voltam szerelmes, ez egy másik téma.

A vele való szakítás után pár hónappal estem újból szerelembe. Egy ideig úgy tűnt, hogy viszonzott a dolog, de aztán a távolság miatt tönkrement, utána pedig többször visszajött az életembe a srác, és hitegetett, szórakozott velem, én pedig még mindig szerettem. Mindig kapaszkodtam a reménysugárba, és azt hittem, hogy majd megoldunk mindent, lenyugszunk, aztán boldogan elsétálunk a naplementébe.

Nagyon fontos mérföldkő ez a srác és ez a szerencsétlenkedés, mert nekem itt fejlődött a személyiségem és az érzelmi világom egy bazi nagyot.

Először is, volt egy olyan szakasz, amikor megbeszéltük, hogy hagyjuk az egészet, ő pedig összejött mással. Nekem fájt, továbbra is szerettem, de képes voltam elengedni, és őszintén azt remélni, hogy boldog lesz. Ez volt életem első pillanata, amikor ténylegesen tiszteletben tartottam a másik akaratát, és önzetlenül szerettem.

Amikor meg szakított a barátnőjével és megint kavart velem, és szemét volt velem, akkor pedig életemben először kelt életre az egóm, önbecsülésem: egy idő után egyáltalán nem szerettem, méghozzá azért nem, mert elkezdtem nemcsak magamnak mantrázni, hanem komolyan érezni azt, hogy aki így bánik velem, az semmit nem érdemel a szeretetemből. Ekkor elküldtem. Próbált később megint kuncsorogni, de soha többé nem érdekelt.

A továbbiakban az önzetlen szeretetem és az önbecsülésem is megtartottam szerencsére, sőt, egyre megszilárdultak ezek a dolgaim.

Egyrészt olyan emberrel akartam csak együtt lenni, akit tényleg boldoggá tehetek, és tényleg álombarátnő vagyok neki. Másrészt pedig rögtön érdektelenné vált számomra potenciális párként minden olyan férfi, akinek én nem tetszettem. Nem sértődés, nem harag, csak egyszerűen érdektelen. Mert már tisztában vagyok a saját értékeimmel, és nincs dolgom olyannal, aki nem látja őket, vagy olyannal sem, aki nem tart engem mondjuk szép nőnek, nem vagyok vonzó neki. Nem akarok senki kedvéért gyökeresen változni sem.

Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé tudok szeretni, mint tizenévesen, sőt, sokkal mélyebben és valósabban tudok.

Megtaláltam életem párját is. Nagyon szeretem őt, és komolyan mondom, hogy meg is halnék érte, és még mindig tudok benne gyönyörködni is, szexuálisan is vonz. A lelkét is szeretem, és nemcsak úgy random alakult ki, mint 15 évesen, hanem tényleg úgy érzem, jó okom van szeretni, nemcsak a hormonális gerjedelem van, hanem mély összetartozás is. 10 éve tart már, és nem kopott semmit az, ami az elején volt, sőt, még mélyebben tudok hozzá kapcsolódni.