A plátói szerelmet, hogyan lehet végleg elfelejteni?

#10

Igen az esetek legnagyobb részében!

De vannak az olyan szerencsétlenebbek mint #9, meg mint én is, akiknek akkor se mulik el ha családjuk lesz. Ez nagy szívás, mert tényleg nem lehet ellene mit tenni, csak megtanulni együtt élni ezzel.

Akármennyire is "szerelmes" voltam, érte bárkit otthagytam volna.

#8

#11, hát őszintén sajnálom, mert én tudom milyen benne lenni... akkor abban a pillanatban amikor élem éppen reménytelen... reménytelennek látttam hogy én valaha fogok valakit szeretni. Évekig gyötört... és sok évig nem hittem abban hogy valakire még minimálisan is fogok majd úgy nézni, mint Ő rá... de hála a Jó Istennek, amikor sikerült nagy nehezen belátnom hogy az, akit én a lélektársamnak hittem nem létezik, elmúlt...

#10

#11-nek:

(de másoknak is hasznos)

Ha végigolvastad a #7-es válaszomat (amelyet - megértem - nem könnyű, mert elég hosszú), akkor abból kiderül, hogy ami "örökre megmarad" az nem a szerelem, hanem a "kötődés állapota", amely csak akkor jön létre, ha volt vele szexuális kapcsolat. Ez nem egy fel-felinduló (drogszerű) jó érzés, hanem egy "egymáshoz tartozás", "ő az igazi", "ketten egyek vagyunk" érzete, ha eszünkbe jut az érintett. Ezt az oxitocin nevű - egyebek között kötődést okozó - hatása adja, s ugyanez a hormon működik egy anyánál a szüléskor, akinek évtizedek múltán is nehéz elszakadnia a gyermekétől, sőt a legnagyobb fájdalom, ha elveszti. Ez az érzés-szerű emléknyom a hippokampuszban rögzül, ott ahol a hosszútávú emlékek is tárolódnak.

Természetesen érthető, hogy vannak - nagyon ritkán - kivételek is, és valószínű, hogy a kérdező nem tartozik közéjük. Ez nem valamiféle abnormalitás, hiszen az emberek sok-sok másban is nagyon különbözhetnek egymástól (pl. nagyon ritkán vannak nagyon magasak vagy alacsonyak), és ez is benne van a pakliban.

Az azonban biztos, hogy az első szexuális kapcsolat a legtöbbünknél sokkal mélyebb nyomot hagy bennünk, mint a többi, sőt ha az megmarad, akkor egy sokkal erősebb, automatikus hűséget biztosít, mint egyébként amikor is azt ésszel kell egy egész életen át realizálni, hiszen a legtöbbünknek nem a legelső partner lesz egy életre a társa (legalább is az utóbbi 50 évben, a szexforradalom óta).

És helyesen mondod! Meg kell tanulni együtt élni ezzel az emléknyommal, amellyel utólag valóban nem lehet ellene tenni. Csak egy - s ma gyakorlatilag kihalt - módszer van: hogy addig nem megyünk bele szexuális kapcsolatba, ameddig ésszel meg nem állapítjuk, hogy "ő az igazi". S ehhez azt is ki kell várni, hogy elmúljon a szerelem (sajnos). Ismerőseim között több tucatnyi van, akik ezt végigcsinálták, és nagyon kevés (kb. 5%) van köztük akiknél nem vált be.

Még annyit: személy szerint én 10 alkalommal voltam (plátói) szerelmes, köztük az első 3-4-nél még szexuális vonzalom sem volt, és egyikkel kapcsolatban sem maradt meg semmi olyan, amelyet elmúlatlan szerelemnek lehetett volna nevezni (inkább csak nevetségesek voltak utólag, hogy "hogy eshettem beléjük?").

#7 14

Ez annyiból nem igaz, hogy akkor eszerint mindenkihez örökké kötődnöm kellene akivel akár egyszer is lefeküdtem. Azért az durva lenne. Tény hogy másképp nézek rájuk mint másra, de akit én plátóinak mondtam vele teljesen más volt.

#13

Igen, egyszerűen éreztem hogy ő az igazi, csak nem tudtam vele mit kezdeni. Azt hittem én vagyok bolond.

De majdnem 20 év után végül összejöttünk, es akkor jöttem rá hogy nem velem volt a baj, hanem tényleg ő az Igazi! Még ugyis hogy erről a fogalomról mar rég letettem es csak ugráltam kapcsolatbol kapcsolatba. Mellette nincsenek már ilyen vágyaim.

#11

#16

Tényleg durva!

De a szexforradalom után 50 évvel még mindig nem jöttünk rá, hogy itt van a fő baj.

Mindenkihez kötődünk, akivel volt viszonyunk. Annál inkább, minél többször volt. Azonban az emberi agy az elsőt még jól feldolgozza, sőt komoly hűséget eredményez (feltéve, hogy nem lépünk félre).

Több kötődést - konkrét személyhez - képtelen jól kezelni. Általánosítani kezd. A másodiktól - és minél több volt annál jobban - nem személyhez, hanem a nőkhöz kötődik. Kötődést megszüntetni nem lehet, hanem csak különböző, bevált eszközökkel ütköztetni negatív eseményekhez, amelyek eltakarják a létező kötődést (összeveszés, "a világ legszemétebb alakjának" tartás, undorodás, stb.). Ez azonban a későbbi kötődésekre is kihat, és bizonytalanságot, bizalmatlanságot szül.

Természetesen ésszel felülírhatók a belső - talán fel sem fogott - konfliktusok, de ez nagyon nehéz és hosszú folyamat. Ugyanis az észbéli logika - bár meghatározóbbnak tartjuk - felülbírálva lesz az érzések által. S a kötődés NEM logika, hanem érzet. S az érzeteket - ha könnyedén inkább mellette döntünk - adott esetben logikusnak látszó okfejtésekkel kimagyarázzuk (narratívát gyártunk). Ez utóbbi az agynak egy nagyon fontos - talán legfontosabb - feladata! A témakör a "szándékos vakság"-hoz, mint az ember mentális funkciójához tartozik (és elég terjedelmes tananyag).

A lényeg: több nő/férfi után nagyon nehéz a dogunk, és az életünkbe betörő minden kísértésnek kőkeményen ellen kell állnunk, különben észre se vesszük, és elveszünk.