Tanár létedre volt, hogy őszintén beleszerettél?

Én gimis tanárként sosem szerettem bele a tanítványaimba. Ahhoz olyan fiatalok és éretlenek még. Jóformán gyerekek. 15 éves fiúosztályban tanítottam, és észrevettem, hogy néhány belém habarodott, de nem tehetnek róla ebben a korban, nem is foglalkoztam vele különösebben. Szimplán ignoráltam, és ugyanúgy bántam velük, mint a többiekkel.

Amikor viszont én voltam gimis, nagyon vonzódtam az egyik tanáromhoz. Megkockáztatom, hogy az szerelem volt. Nem volt sokkal idősebb nálam. Azért gondolom, hogy szerelem lehetett, mert nem a külsejével fogott meg, hanem a személyiségével. A tulajdonságai, legalábbis ahogy én ismerni véltem, az tetszett igazán. Szerettem a történeteit, ahogy beszélt, amilyen határozott volt, amilyen értelmes. Az első találkozásunkkor azt éreztem, mintha villám csapott volna le - azonnali erős vonzalom, ahogy a szemébe néztem, és akkor még nem is szóltunk semmit. 18 voltam. Soha nem éreztem előtte hasonlót. Folyton rá gondoltam, feltűnés nélkül kerestem a lehetőséget, hogy lássam. De kellemetlen is volt nekem, emlékszem, helytelennek érződött, mert a tanítványa voltam. Kiegyenlítetlen erőviszonyok. Hogy tudtam magam nem elárulni? A zárkózottság példaképe voltam. Soha nem mutattam ki a szimpátiát, nem kerestem, tartottam a távolságot, tudtam, hol a helyem. Még a szemkontaktust is kerültem, mert a szem mégis hamar elárul. Később, felnőttként kapcsolatban voltunk még egy ideig. De utána sajnos már nem lett belőle semmi, szerintem ő sem tudta elfelejteni, hogy egykor a tanítványa voltam. Pedig már egyértelmű volt, hogy kölcsönös a vonzalom. A mai napig, ha eszembe jut, kicsit sajnálom. De talán mégsem voltunk igazán egymáshoz illők, ha így alakult.

Te kibe szerettél bele?