Miért nem beszélünk többet a sérült emberekről?

Történt velem egy olyan dolog, ami kissé összezavart, és nem tudok másra gondolni.

Tegnap a barátnőmmel elmentünk szórakozni, és az elején elég lapos volt a hangulat, én pedig általában mindent megteszek, hogy jól érezzük magunkat, úgyhogy 1-2 ital után felbátorítottam, hogy táncoljunk (csak ketten voltunk a teremben).

Egy idő után elég jól elkezdtünk népesedni, és észrevettem azt a kerekesszékes srácot, aki már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor csak felfedeztük a helyet, és a kóválygás közben éreztem, hogy ő is észrevett engem.

Odajött hozzánk,megdicsérte, ahogy táncolok, és ő is becsatlakozott.

Nehéz volt mindkettőjükre figyelni, összekovácsolni hármunkat úgy, hogy tele voltam kérdésekkel, miközben próbáltam átadni magam a zenének.

Egyedül jött, amihez nagy bátorság kell, és talán az is, hogy nem tudja elfogadni a helyzetét.

Érdekelt, hogy valóban jól érzi-e a magát, vagy csak magára erőltet valamit, amivel talán jobban be tudna illeszkedni.

Szerettem volna megismerni, megérteni, de a fiúkkal való kapcsolatom, és a hozzáállásom is elég.. döcögős

Úgyhogy nem lett belőle semmi.

Azt álmodtam az éjjel, hogy az útról letérve zuhanok lefelé a kocsiban ülve, és bár túlélem, a kórházból kikerülve nagyon lassú, és gyenge a mozgásom. Ahogy anyuék támogattak sétálás közben, csak arra tudtam gondolni, hogy mi értelme van az életemnek, ha még táncolni sem fogok tudni?

Persze, sarkalatos, de ez egy álom volt csupán.

Tehát.. Szeretnék erről a témáról beszélgetni veletek, hogy mit gondoltok, hogy ti mit értetek ebből, és hogy milyen a hozzáállásotok ezzel kapcsolatban.