Tavaly decemberben azt kaptam karácsonyi ajándéknak a barátnőmtől közel 6 év után hogy megcsalt. Miért?

>Mégis hibás vagyok valahol ha nem adtam meg amit akart, és inkább másnál kereste. Érted? És ez az egyik még ami fáj.

Itt van szerintem valahol a kutya elásva. A legtöbb megcsalás tudod, miért történik meg? Elmondom.

Kezdjük ott, hogy miért és hogyan alakul ki a legtöbb párkapcsolat, nagyon leegyszerűsítve. Az emberek az ismerkedés során nem ismerik meg egymás valódi személyiségét, hanem egy hiányos, durva modellt alkotnak egymásról. A modell hiányosságait a saját idealizált partner-képük idealizált tulajdonságaival töltik fel kezdetekben, és kölcsönösen ebbe a modellbe lesznek szerelmesek. Ez a rózsaszín köd, a rajongás időszaka. Ahogy telik-múlik az idő, a felek egyre jobban megismerik egymást, és az annak idején elképzelt és szeretett idealizált tulajdonságokat sorra felváltják a valós, emberi, gyarló tulajdonságok, és a felek kezdenek eltávolodni, a kapcsolat kiüresedni. És ilyenkor mi történik? Feltűnik valaki, a bizonyos harmadik fél, és az ember úgy érzi, hogy azonnal szerelmes lett bele. De a trükk abban van, hogy a harmadik félnek van egy hatalmas és behozhatatlan előnye: nem ismerjük jól! Az ember párja fix, véges, definiált tulajdonságokkal rendelkezik, a harmadik félről alkotott modell pedig még friss és totál hiányos, egy csomó mindent bele lehet vetíteni. Nem az a gond, hogy az ember párja elég jó-e vagy sem, hanem az a gond, hogy >fix<, csak annyi, amennyi, nem több. A harmadik fél ezzel szemben még >bármi lehet<, és ez az, a lehetőség, ami olyan ellenállhatatlanul vonzóvá teszi. Egy ilyen kiváló projekciós felülettel, amire minden megoldatlan probléma megoldását, minden látens, nem értett vágyat és teljesítetlen igényt ki lehet vetíteni, egy szimpla ember egyszerűen nem versenyezhet. Ezért ugrálnak az emberek kapcsolatról kapcsolatra, ezért menekülnek a harmadik félhez, és valószínű, hogy téged is emiatt csaltak meg: nem azért, mert túl kevés vagy, hanem azért, mert "csak" egy valódi ember vagy és nem egy romantikus ideál, egy tündérmese. A barátnőd, ha nem tesz szert némi önismeretre vagy nem lesz vakszerencséje, pontosan így fog járni a következő párjával is.

Én ezen gondolkodnék a helyedben.

14 -es nagyon jól leírta.

Miért gondolod, hogy ez rólad szól? Valóban nem rólad szólt. A lány még éretlen, és rossz megoldási módot választott. Ő döntött úgy, ahogy, ő választotta ezt az utat. Infantilis viselkedés és infantilis válasz rá.

"Karácsonykor azzal indokolta, hogy "Fiatal még, most akar élni", meg hogy "Nem akar kalitkába zárva élni mint a nővére"."

Láthatóan megvan a saját lelki baja. A hasonló viselkedés amolyan szexuális infantilizmus, ami mélyebb lelki okora vezethető vissza. Most tudnék neked felhozni egy extrém példát 33 éves pasiról is, aki a nője mellett mindenki előtt kezdett el nekem udvarolni, meg kiderült, hogy a barátnőjét állandó jelleggel csalta.

Engem érdekelnek az emberk, emg az emberi viselkedés okai, és hónapokkal később, mikor újra találkoztunk, bezsélgettem vele, mert elég érdekes ilyen szempotnból, érdekelt, miért csinálja ezt. A srác tipkus nárcisztikus ember volt, a legnagyobb pofája van mindig a társaságban, nagy arccal. De már akkor is átláttam a maszkon, valójába ezek az emberek esendőbbek, mint te, vagy én.. És ahogy bezsélgettünk és elmondta a múltját, inkább már sajnáltam. Mert a külső közel sem mutat olyna képet, ami belül van benne.

Ergo nála is ez "minden nőt megdudok" késztetés egy régi, lelki sérülés kezeletlen forrása. A lány is fél valamitől említette a nővérét.

Az a baj, hogy mi emberek sok mintát otthonról hozunk, nagyon sok minden hat ránk, és lehet a sajt szenvedésünk okozója. A lány például annyit lát szerintem, hogy a nővére boldogtalan és nem él, hanem benne van egy boldogtalan kapcsolatban. (Javíts ki, ha tévedek).

Ergo benne ha nem is tudatosan, beleépült egy kép az elköteleződéstől, és hogy miylen egy hosszú kapcsoalt. Ha nincs előtte rendes minta ( például a szülei mintája hiányzik, vagy esetleg ők is hasonlóan élnek csak együtt, kényszerből), pláne nem fog tudni nomrálisan meglenni egy hosszú kapcsolatban. Félni fog az elköteleződéstől, mert valóban egyenlő neki most az a "nem élek"-el.

Szóval ne gondold, hogy ez a cselekvés rólad szól. A lánynak vannak félelmei, ami gátolja az elköteleződésben, és ha ezzel a problémával nem néz szemben és tanulja meg kezelni, később sem lesz jobb. Mindig csak menekülni fog. Mert ő csak menekül.

NEm tudom segít-e, ha megérted a másik lelki oakit, nekem pl sokat segített, hogy ne undorodjak sok embertől. Amióta elkedztem olvasgatni a témákban, már inkább a legtöbb embert csak sajnálom. Minegyik a saját boldogságát keresi, de van, aki kétségbeesetten, és csak a tüneteit akarja enyhíteni, nem foglalkozik a valódi problémáival. - perzse, hogy nem, emrt az nagyon tud fájni. De így megoldnai sem tudja, csak kétségbeesetten kapálózik össze-vissza, remélve, hogy jobb lesz, De ezek a megcsalások csak "tüneti", ideiglenes kezelések.

Annyi biztos, hogy nem rólad szól.

Te pedig az érzést hiányolod, ami akkor volt. A jó hír, hogy ha készen állsz és szeretnéd ezt az ézst újra megtapasztalni, könnyebben is találsz rá.

Ettől pedig teljesen vonatkoztasd el magad, mert nem személyesen hozzád kapcsolódik. Ez csak a lányról szól. Csúnynán szólva, bárki mást is megcsalt volna, ha ő van a helyedben.

Megnyugtatásképp, egy stabilabb önképpel rendelkező személy kevsebb eséllyel fogja ezt a módját választani a problémái kezelésének, mint egy belül labilis. Tehát ne gondold,hogy mindenki megcsal inenntől.

#15: nagyon örülök, ha segített, amit írtam. Még egy lényeges dolog, amit direkt kihagytam, mert túl hosszúvá vált volna a válaszom, de azt hiszem, hogy ez még fontosabb: ugyanez a kettősség az idealizált és valós kép között egy emberen belül is megvan: saját magunkról ugyanúgy egy tökéletlen modellt alkotunk, aminek egy jelentős része nem saját magunkhoz, sokkal inkább a szociális környezetünk által támasztott elvárásoknak és a kulturális környezetünkbe ágyazott értékeknek, mintázatoknak való megfeleléshez kapcsolódik. Az, hogy a hétköznapokban egy idealizált képet vetítünk magunkról más emberek felé, talán nem meglepő és magától értetődő, de ugyanúgy saját magunk felé is idealizált egy képet vetítünk saját magunkról. Ez a kettősség, a két kép közötti szakadék az, ami (szerintem) szinte minden általános személyi és szociális probléma alapja: az ember arra számít, hogy bármilyen helyzetben az idealizált önképének megfelelően fog cselekedni, reagálni, érezni, viszont szinte minden helyzetben a valódi személyiségének megfelelően fog cselekedni, reagálni, érezni, és ez a disszonancia szégyen, düh vagy frusztráció formájában nyilvánul meg. Nyilván az önismeret gyakorlása az az eszköz, amely segítségével a két képet fokozatosan egyre közelebb hozhatjuk egymáshoz, de ez egy hosszú, nehéz és rendkívül kiábrándító dolog, hiszen le kell rombolnunk minden magunkhoz kapcsolódó illúziót és el kell fogadnunk a hibáinkat, gyarló, gyenge emberi tulajdonságainkat.

És akkor gondolj bele, mi van akkor, amikor két ilyen, teljesen átlagos ember szerelmes lesz: egy másik ember által vetített idealizált képbe szeret bele a saját idealizált önképének vágyai, motivációi alapján. :D

Tudom, ez mind borzasztóan hangzik, de szerintem az illúziók elvesztése az egyik legnagyszerűbb dolog, ami az emberrel történhet: csak az önismeret által lehet önazonos az ember, csak így képes felelősséget vállalni saját magáért, megérteni és irányítani a saját életét, és nem csak öntudatlanul sodródni, akár egyedül, akár párkapcsolatban. Nekem legalábbis a legjelentősebb mérföldkő volt az életemben, amikor egy nagy szerelmi csalódás után megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mit is akarok én ettől a lánytól, és kiderült, hogy gőzöm sincs a válaszról, rájöttem, hogy nem értem és nem ismerem magam.

#19: Volt egy könyv, ami adott néhány szempontot és segített bizonyos dolgokban, de 99%-ban saját munka van benne. Kíméletlen, folyamatos, soha véget nem érő önvizsgálat.

Az talán a legfontosabb lépés, amikor el tudod veszíteni a saját állandóságodba, abszolút mivoltodba vetett hitet és elfogadod, hogy minden, ami benned zajlik, megérthető és megváltoztatható (a teljes megértés valószínűleg nem lehetséges, de folyamatosan lehet törekedni rá és meg lehet közelíteni). Csak ekkor leszel képes "kívülről", külső szemmel vizsgálni magad.

Ez nekem ott kezdődött, amikor még régen egy szerelmi bánat idején feltettem magamnak a kérdést, hogy pontosan mit is szeretek annyira ebben a lányban, mik azok a konkrét tulajdonságok, amiket értékesnek tartok benne. És akkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, gyakorlatilag nem is ismerem a lányt, csak valamiféle megfoghatatlan, ködös ideált kerestem benne, sőt, amit az ismerkedés során megismertem belőle, még csak nem is volt kifejezetten érdekes vagy izgalmas számomra. Ez egy irtózatos kiábrándulást jelentett, mert addig gyakorlatilag istennőként néztem erre a lányra, és kiderült, hogy a rajongásomnak alig volt köze hozzá. Ez indított el igazán azon az úton, hogy folyamatosan megkérdőjeleztem az érzéseimet és a tetteimet. Honnan erednek valójában? Hogyan működnek? Mi okozza őket? Érvényesek egyáltalán, valós alapjai vannak? Mi a célja a tetteimnek? Mik a valós motivációim? Mit nyerek >konkrétan< abból, ha mondok, teszek valamit? Nyilván leginkább a "negatív" érzelmekkel foglalkoztam, nem fogadtam el, hogy maguktól változó hangulataim vannak, mindig azok okait és értelmét kerestem. És soha nem fogadtam el olyan választ, ami nem egyszerű, logikus és teljes, ha ez nem volt meg, tovább töprengtem. A tetteimmel kapcsolatban pedig arra jöttem rá, hogy nagyon sokszor annyi csak a célom velük, hogy mások számára egy képet közvetítsek, elérjem azt, hogy bizonyos dolgokat gondoljanak rólam. Innentől fogva foglalkoztam aktívan az idealizált és a valós önképem közötti különbség csökkentésével és az önazonosságra törekvéssel. Természetesen saját magammal kapcsolatban is elveszítettem egy csomó illúziót, ami nem könnyű, sőt, olykor depresszív és kiüresítő, de rendkívül felszabadító is, hiszen miután lecsupaszítod magad, megszabadulsz a valótlan, hamis és értelmetlen ideáktól, elkezdheted a saját felelősséged teljes tudatában, külső megerősítés szükségessége nélkül, szabadon, belülről felépíteni saját magadat, megismerni és megszeretni a valódi értékeidet és elfogadni (vagy kijavítani) a hibáidat.

És itt érünk el a sebezhetőséghez. Igen, felfedni magunkat mások előtt mindig sebezhetőséget jelent, de tudod, miért van ez rendben? Ha önazonos vagy, akkor pont a teljes sebezhetőség által válsz sebezhetetlenné: a "sebek", amiket szerzel, azokban a helyzetekben keletkeznek, amikor mások vagy saját magad számára egy-egy pillanatra nyilvánvalóvá válik az idealizált és a valódi önképed közötti különbség (vagy épp a partneredbe pillanthatsz bele egy kicsit). Ha ez a különbség apró, ha a lehető legjobban közvetíted azt, ami vagy, akkor ezek e helyzetek egyszerűen nem jönnek létre, nem leszel ideges, sem dühös, nem fogod szégyellni magad, hiszen nincs mit rejtegetned, a személyiségedet te magad erősítetted meg és integráltad lépésről lépésre, nincs szükséged külső megerősítésre ahhoz, hogy érvényt szerezz magadnak, és ugyanígy, a külső "támadások" átmennek rajtad, de nem hagynak nyomot, ha te magad nem akarod.

Ez persze nem azt jelenti, hogy csak te számítasz, soha ne törődj senkivel. Ez csak azt jelenti, hogy bármit teszel, az >belülről<, a te saját, felelős döntéseid alapján történjen, és ne öntudatlanul elfogadott, rád ragasztott minták és elvárások alapján. Légy mindenkivel szemben kritikus, de saját magaddal szemben kétszeresen legyél az.

Én valahogy így csinálom, de nyilván nem értek a pszichológiához, nem tudom, mások hogy működnek. Ezeket nem pontos és követendő utasításnak szántam, inkább ötleteknek, amiből talán meríteni lehet.