Akik már együtt éltek a szakítás előtt azok hogy viselték a hirtelen egyedül létet?

Szarul. Haza kellett költöznöm (közös albérletből), aztán anyámék okítását hallgatnom hónapokig, hogy mindenben kizárólag én voltam a szar, és hogy a másik fél egy mennyei áldás, egy ártatlan bárány, s mit szalasztottam el.

Nálunk ismeretlen volt az "üres szoba", de még a "saját szoba" is, nem még a "magánélet" fogalma. Az őseim a gyerekszobát használták raktárnak, egész napos bejárás volt oda, hol egy ágyneműhuzatért, hol valami hivatalos iratért, hol egy alsóneműért, s amikor éppen valakivel épp együtt akartam volna lenni, a legtermészetesebb dolog volt berontaniuk, s kioktatni 15 perces rögtönzött kurzuson, hogy a cipőt legközelebb tíz centivel odébb pakoljam. Aztán hétvégente kötelező földtúrás a hobbikertben, mintha kajak piacra termeltünk volna.

Úgyhogy számomra a szakítás utáni egyedüllét sosem valósult meg. Nem is tudom, hogy ez most jó-e, vagy rossz.

Ezzel en is igy vagyok. Miota szakitottunk, olyan uresnek erzem magam legbelul. Szeretet hianyom van nagyon, jo lenne valakihez estenkent hozzabujni stb.

Hiaba mondjak azt, hogy foglald le magat, nezz filmet, keress hobbit stb.

Ezt a fajta urt nem lehet par oras elfoglaltsagokkal kitolteni....

Én szabadnak... Fájt a szakítás,de nekem felüdülés volt,hogy nem kötnek bele minden mozdulatomba.

Barátnőztem,

buliztam,

filmet néztem-csendben és nyugodtan.

Miután hazaköltöztem minden nap sírtam, főleg esténként. Ugyanezt éreztem. Ő nem hiányzott már, konkrétan örültem is, hogy már vége mert sok ideje húztuk-vontuk a szakítást, de magányos voltam. Megszoktam hogy ott volt, velem aludt, filmeztünk... pedig a végefele már tényleg szenvedés volt az egész, mégis rosszabb volt egyedül. De ez csak ideiglenes. Nekem kb. 1 hónap volt mire elmúlt az egész. Persze akkor pont nyár közepe volt, mentem a fesztiválokra, sokat jártam bulizni, koncertekre, anyukámmal rengeteget beszéltem-lelkiztem. Sok dolog segített, de a leginkább az idő.

21L