Hogyan engedjem el végleg a volt barátomat, ha nincs senki más, akire számíthatnék?

Majdnem fél éve szakítottunk, 2 év után. 17 voltam, mikor összejöttünk, és nagyon nehezen jöttem ki a szüleimmel... olyanok, mint 2 nagy gyerek, úgy éreztem, nekem kell nevelnem őket is a 2 öcsém mellett... nem mostak, nem főztek, nem takarítottak, anya 8 éves korom óta nem dolgozott, amióta tesóim megszülettek, akik ikrek... a fiúkat nem zavarta, hogy anya ilyen igénytelen, de engem nagyon... tanulni sem tudtam, csak éjszaka, mikor már mindenki aludt, mert folyton ment a vita. Szerencsére leérettségiztem, kitűnőre és a nyelvvizsgáimmal együtt felvettek államira pénzügy-számvitel szakra. Tavaly szeptemberben kezdtem, első két hónapban otthon laktam, de nem bírtam... akkor elköltöztem egy magánkoliba, ahol a csoporttársam lakott, de ott csak június végéig maradhattam, és nem is akartam tovább, mert ott is folyton ment a buli, éjszaka is zenét üvöltettek, én meg örültem, ha aludhattam 4-5 órát munka és suli mellett... akkor költözött el a barátom egy olcsó albérletbe, és befogadott magához, szinte ingyen. Így végre volt magamra is egy kis pénzem nyáron, tudtam kondiba járni, 1-1 új táskát, ruhát venni... nagyon jól éreztem magam, hogy nem kell a szüleimmel lennem, önálló voltam, mégis volt kihez hazamennem. Ő mégis eltávolodott tőlem... azt mondta, túl ijesztő volt neki az, hogy együtt laktunk, féltette a fiatalkorát, nem akart ennyire elköteleződni. Ezért vége lett. Nagyom szenvedtem, érzelmileg és anyagilag is nagyon megviselt. Nem tudtam, hogy folytassam. 1 hónapnyi időt kértem, hogy kitalálam, addig maradhattam nála. Aztán októbertől kivettem egy szobát egyedül a belvárosban. Szép a lakás és a lakótársakkal sincs baj, de nem lettem velük jóban igazán... nem érzem azt az igazi "otthon" érzést, mint amikor vele voltam... legalább, ha lenne hétvégén hova mennem, mint a lakótársaimnak... de szüleimnél már ágyam sincsen, átrendezték a szobámat egyből tesómnak. Nem is látnak szívesen, nincs miért odamenni... barátnőim sincsenek nagyon, max 1-2x találkozunk 3-an egy hónapban, de ennyi. Csak a volt barátom ismer igazán, neki meséltem el mindent arról, amit áléltem gyerekként... most is őt hívom, ha baj van vagy segítségre van szükségem. Még autóm sincs, tehát emiatt is viszonylag sokszor kérek szívességet tőle, máshogy nem tudnék pl nagybevásárolni... de így nem fogok tudni továbblépni attól félek. A sulit se tudom, hogy folytassam-e, mert fel kellett vennem majdnem a maximális (40e/hó) diákhitelt, hogy fizetni tudjak egyedül mindent, és még 2,5 évem van hátra... nem tudom, hogy megéri-e... ha meg abbahagyom, vissza kell fizetnem az államis félévek költségének felét, tehát ígyis-úgyis lenne már egy 6-700 ezres adósságom, mire munkába állok, de diákhitelből még több összejöhet, félek, hogy nagyon sok lesz...

Köszönöm, ha elolvastátok, minden segítő motiváló szónak, tanácsnak, építő kritikának örülnék! Elég tanácstalan vagyok :(