Hibáztam, jóvá tenném, de már késő (? )

Lassan két éve ismerkedtem meg a volt barátnőmmel. Egy nagyszerű emberre leltem benne, őszinte, megbízható, erkölcsös.. stb., e mellett dekoratív és egy harcos szíve van... szóval csupa jó tulajdonsága van. Mikor megismerkedtünk még nem hevertem ki teljesen az előző kapcsolatom, pedig akkor már vagy fél éve nem beszéltem az előző partnerrel. Nagyon szerelmes voltam abba a lányba, de a rózsaszín köd elvette az eszem és semmiben sem hasonlított a következőre barátnőmre. Nem sok pozitív tulajdonságot tudok mondani rá, a lényeg, hogy nagyon megviselt és szerintem még élvezte is, hogy fájdalmat okozott. Ő volt egyébként a legelső kapcsolatom. Visszatérve megismertem ezt a lányt, Ő mindenért kárpótolt! Végtelenül törődött velem, nagyon jól esett tőle minden, azt éreztem begyógyítja minden sebem, amit a korábbi okozott. Jól alakultak a dolgaink, de fogalmam sincs miért, a szerelem része részemről kezdett laposodni, és valamiért még mindig gondoltam a régire. Hiányzott a régi iránt érzett kőkemény szerelem. Ez teljesen megpecsételte a kapcsolatunkat, érezte, hogy valami nem oké, én pedig őszintén elmondtam mit érzek, tudván hogy elveszthetem az őszinteségemmel, de tudtam jól, hogy nem akarom elveszteni mert nincs ilyen lány minden bokorban. Mondtam, hogy ezt érzem, és azt hogy iránta nem 100%-os a szerelem része, de nem akarom, hogy elhagyjon. Nem is tette, hitt bennünk és én is. Ettől függetlenül meg meg ingott a dolog, nem tudom, kb. 2 havonta. Őt bántotta a tudat, hogy nem teljesen kölcsönös a kapcsolatunk, engem is, de nem tudtam ellene mit tenni. Egyszerre éreztem, hogy fontos nekem és egyszerre azt, hogy nem. Ezért ugyan mindig őszinte és hűséges voltam hozzá, de sajnos nem figyeltem rá eléggé soha sem, nem törődtem vele eleget, nem adtam meg neki mindent, pedig megérdemelte volna. Keveset adtam az időmből, mert nagyon sokat dolgoztam (amit szeretek, mármint a munkámat és motivált vagyok benne, vannak céljaim) és fáradtan sokszor nem foglalkoztam Ő vele eleget. Kevés volt a közös program, kevés volt a közös élmény. Ez így a végére tönkre tette a kapcsolatot, figyelmeztetett elégszer, de önző barom módjára nem foglalkoztam vele annyira, mert azt hittem szeret annyira, hogy nem fog elhagyni. Végül mikor minden remény kiszállt belőle, elhagyott. Ideig óráig annyira nem is viselt meg, de ahogy teltek a hetek, később döbbentem rá mekkora barom állat vagyok, hogy hagytam elmenni, miközben tudatosult bennem milyen sokáig küzdött értünk. Hiányzik, azt kívánom bár csak jóvá tehetnék mindent, mert nincs nála nagyobb kincs, de nem hisz már bennünk. Kiderült, be is pasizott, ami külön mellbe vágott, mert nem mondta el nekem valamiért ami már három hete tart neki, pedig ugyan késve, de udvaroltam neki minden erőmmel, hogy adjon még egy esélyt és ne hagyjuk veszni a kapcsolatunkat. Nem tudom mennyire boldog most vele, azt állítja most, hogy velem nem volt boldog, de tudom hogy nagyon szeretett és szerelmes volt belém, és a világ egyik legboldogabb nője lett volna ha viszonzom az érzéseit és törődöm vele. És igazából még az érintett rosszul, hogy kb 21 hónapot voltunk együtt, szakításra rá 2-3 hétre rá már megvolt az új fiú, akivel már együtt alszanak mindennap stb. kérdeztem, hogy hogy tette túl magát ilyen gyorsan kettőnkön amire az volt a válasz, hogy már kapcsolat közben kezdte túl tenni magát, mert hiába próbálkozott egyre kevesebb hite maradt az egészben. Teljesen megértem őt. Nagyon marcangol bennem a tudat, hogy olyan embert veszítettem el aki így harcol értem, és teljesen átértékeltem a dolgokat, így hogy elvesztettem, ugyan későn, de rájöttem milyen fontos nekem. Könyörögtem neki hogy adjon egy utolsó esélyt, de nem adott, nem hisz már nekem/bennünk. Hiába megyek utána, egyre jobban távolodunk. Visszatérhet-e az életembe szerintetek ha hagyom élni a saját kis életét, vagy felejtsem el, hogy visszatér és együtt, kellő akarattal építhetünk valamit?