Hogyan lehetne a legkíméletesebben megoldani a szakítást? (Tudom, hogy ez amúgy mindenképpen nehéz a másik félnek és nem kíméli)

Kb 2 éve ősszel kezdtünk el beszélgetni online társkeresőn. Ilyenkorra már megvoltak a randik, télen már együtt voltunk…, közben valamelyest megismertem (már amennyire engedte). Az elején még naív és szerelmes voltam, hittem a dolog működésében. Ő 24 éves én 25 vagyok, én lassan már komolyabb szinten szeretnék járni egy kapcsolatban, férj, majd család. De nagyon nem halad előre a közös életünk. Már nem is szeretném, elfáradtam és nem is értem mire vártam ilyen rohadt sokat, csak a saját időmet pazaroltam. Magamat egyáltalán nem becsültem és teljesen alárendeltem neki, szinte csak az ő boldogsága és igényei számítottak nekem. A dolgot az nehezíti, hogy mentálisan nem stabil (van is neki valami, de a pontos diagnózist sosem árulta el), próbálom terelgetni, hogy legyen újra egy pszichológusa, de csak az időt húzza. Én vagyok jelenleg a legnagyobb támasza, családjától eltávolodott, a barátja pedig egyetem mellett nagyon sokat dolgozik és vele is lecsökkent a kapcsolata…., raktuk kívül csak ideiglenesen vannak mellette az emberek.

Voltak intő jelek, amik miatt már régen meg kellet volna hoznom ezt a döntést. Tulajdonképpen ő csak azért mondta, hogy szeret, hogy jól érezzem magam és kölcsönösen visszakapjam (szavak formájában). Nagyon sokszor elismételte, hogy mi nagyon különbözünk, őt nem érdeklik azok a dolgok amik engem. De kb esélyt sem adott, hogy az övébe belelássak, mert szerinte nekem nem ilyen a beállítottságom. Ha esetleg megpróbálta és visszakérdeztem, akkor jött is a válasz, hogy ő mondta és velem ilyenekről nem tud beszélni, mert nem értem. Ha találkoztunk is csak a telefont nyomta az utóbbi időkben, az isten se tudja kikkel beszélgetett. A társkeresőről sosem törölte le magát. Simán eljárt bulizni egyedül, töménytelenül ivott. Igazából a napokat is reggel vagy délelőtt egy sörrel vagy borral indítja, szerinte ez normális, hiába kértem és mondtam, hogy ne mert nem az. Az utóbbi időkben semmi érdeklődést nem mutatott felém vagy csak a minimális sablonosat. Randira ezer éve mentünk, semmi programban nem volt benne, mert fáradt, nincs jól, szorong… max enni mentünk el (ahol pofa nélkül megkérdezte esetek többségében, hogy “akkor fizeted?”). 1 nehéz időszakomban állt igazán mellettem, de nem értem miért az kellett hozzá, hogy az ember közeli családtagja súlyos beteg legyen. Akkor törődött, bókolt, kérdezett és meghallgatott, megölelt és ott volt. Azóta sem volt ilyen. A közös utazásainkat végigveszekedtük, kiprovokált egy keményebb mondatot és elindult az egész cirkusz mindig, még én lettem az aki nem tud létezni veszekedés nélkül élni és mindenáron muszáj a feszültséget csinálnom.

A jövőnk nem egy irányba halad, most inkább még vissza is fejlődik. Semmi közös dolgot nem tudok elképzelni vele, sem összeköltözést, házasságot és gyereket végképp nem. Neki a jövőt nézve az a terve, hogy a mestere után (már ha kijárja, ez sem biztos) valamit dolgozgat és újratanulja magától munka mellett azokat a részeket, amik őt érdeklik, mert az egyetemen szarul tanítanak szerinte. Aztán lesz ami lesz. Bár az alapszakot is csak az én noszogatásom miatt fejezte be. A napjai csak eltelnek, mint a penészvirág, ki sem jár a lakásból csak vásárolni vagy bulizni megy, esetleg egyetemre. A tartalékaiból él, a szülők meg fizetik a különlakását. A szüleivel csak egyszer találkoztam, sosem vitt haza hozzájuk, mert nem érezte úgy, hogy szeretné ezt a részét az életének megmutatni nekem. Beszélni is magáról/napjáról/érzéseiről nem tud telefonon, a szobában sem, sétálni/kirándulni kell valahova, hogy beszéljen. Amúgy meg nem akart terhelni a problémáival, mert szerinte az az enyémekre való rálicitálás lenne.

És ami miatt végképp már sokszor gondolkoztam az elmúlt kicsit több, mint 2 éves ismertségünk alatt, hogy sosem volt szex. Neki velem sosem ment. Bármit próbáltam, semmi az ég világon nem segített. De ő semmit nem próbálkozott változtatni a dolgon, pedig még szexuálpszichológust és orvost is ajánlottam neki. Az intimitás is kimerült abban a részéről, hogy max rám mászott volna amikor beindult, hogy kiverje magának, én meg mint valami szexbaba asszisztálhattam volna hozzá.

Roppant türelmes és idióta voltam, sokáig nem láttam a szerelemtől, de mostmár teljesen felnyílt az utóbbi időkben a szemem. Meghoztam a döntést is, márcsak azt nem tudom, hogy egy mentálisan labilis emberrel hogyan közöljem a tényt. Attól nagyon tartok, hogy kárt tesz magában vagy esetleg öngyilkos lesz, mint a napokban megtalált fiú. Mit tennétek, hogy tennétek?