Voltatok mar ugy hogy vartatok szakitas utan a masik megkeressen?

Nem szoktam várni. Ha valakivel beszelni akarok, akkor beszélek is vele, felhivom megkérdezem, vagy felkeresem, elmondom amit akarok. Ha vkivel nem akarok, akkor meg nem beszélek.

Meg amugyis ha en szakitok, általában az én életem csinálom, nem másokra várok mint vmi megállóban, hanem pl elmegyek haverokkal inni bulizni napokra is, vagy kimegyek kulfoldre, vagy randizok mással, vagy épp munkahelyet váltok, vagy anyával balheztam stb. Mindig van vmi. Zajlik az élet amugyis.

Nem ülök malmozok ilyeneken hogy vki mikor hív fel.

Nem nevezném szakítàsnak,de véget vetett kettőnk kapcsolatànak, igen...

Most is baromira fàj, eltelt több, mint egy hónap,de képtelen vagyok kiverni a fejemből és tovább lépni.Egyébként még most is vàrok, holott egyelőre tök egyértelműnek tűnik a helyzet,ő tartja magát ahhoz,amit megbeszéltünk.Természetesen én is, csak a szívem szakad meg, ugyanis kifelé teljesen màst mutatok, mint amit érzek, illetve ez is az egyfajta kimondatlan elvàrás felém,ami szétszakít.

Nem írok neki, holott nagyon jóban vagyunk a mai napig is,plusz napi szinten kommunikálnunk szükséges egymàssal.Többek között ezért is alap köztünk a tisztelet.

Mindezek ellenére ő kimondott, illetve kért valamit, amihez tartom magam és fordítva is igaz, abszolút nem közeledik felém romantikus értelemben,sőt,azt érzem,kerüli a kontaktust, ahogyan én is.

Azt mondta, nem akar hozzám erősebben kötődni,amit megértek,elfogadom,így nem zaklatom soha, csak fàj ez az egész.Kaptam belőle egy darabot, aminek egyelőre az emlékével kell beérnem.

Jelen. Én szakítottam, de úgy, hogy szerettem.. ez egy józanító pofon akart lenni, hogy ne vegye magától értetődőnek, hogy én ott vagyok neki, akkor is, ha ő érzelmileg elérhetetlen.

Vártam, hogy majd utánam nyúl. Nem keresett.

Utána még hosszú ideig vártam és gyűlöltem őt felváltva. Négy év után találkoztunk, mivel van közös ismeretségi kör, ekkor bevallotta, hogy még mindig szeret, és arra várt, hogy kezdeményezzek. Közben barátnője is volt már...

Volt egy pár éves huzavona, amit nehéz átadni, a lényeg, hogy hajszál híján elkezdtük ismét, de valahogy én soha nem éreztem azt az őszinte elköteleződést részéről. Nem akartam játszmázni, utólag (talán) a szakítás módja is butaság volt, de ha nem teszem meg, lehet az lett volna a vesztem.

Ennek már 11 éve.

Azóta mindketten tartós (5+ év) párkapcsolatban élünk. Még mindig nem múltak el nyomtalanul az érzelmek egyik oldalról sem. Mai napig azt gondolom, hogyha én "erőltetném", lehetne közöttünk valami, de mivel ő a férfi, ennyi effortot -bármennyire is utálom ezt a szót- elvárnék.

Mai napig keserűség van bennem, elég maró érzés a "mi lett volna ha". Viszont egy részem szentül meg van róla győződve, hogy tönkre mentem volna mellette. Amúgy kicsit nélküle is...

Én azon dolgozom, hogy a múlt ne vessen árnyékot a mára, a jelenlegi párapcsolatomat semmi pénzért nem tenném kockára. Ez csak egy névtelen elmélkedés, tét nélkül.

Moral of the story? Ne várj. Semmire.. egy visszautasítás sem tépázza meg a lelket és az önbizalmat annyira mint az, ha bizonytalanságban vagy tartva, vagy abban tartod magad.