Hibát követtem el? Olyan mintha a saját magam életét szúrnám el.

Sziasztok!

Nem gondoltam volna, hogy én valaha ilyen kérdést fogok feltenni, pont itt. De eljött ennek is az ideje. 34 éves vagyok, 3 hete megismerkedtem egy nővel tinderen, ő 30 éves. Az első randin, amikor megláttam, kétes érzések fogtak el. Csinos volt, nőies, vonzó, viszont az arca nem teljesen olyan volt, mint amilyet elképzeltem a képek által. Nehéz megfogalmaznom, mert bizonyos szögből, ha mosolygott, vagy ahogy nézett, akkor elvarázsolt, de volt olyan is, hogy mikor egyenesen rám nézett szemből, akkor egyszerűen az arc karakterisztikája miatt azt éreztem, valami nem stimmel. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy 70-80%-ban volt meg az arcra, amit a képek alapján elképzeltem. Ez nem is baj, van ilyen, tudom. Ettől függetlenül viszont 5-6 órás randi volt és a belső, az értékrendje, ahogyan a világhoz hozzááll, ahogyan a dolgokat látja, humorérzék, egyszerűen minden stimmel.

A randi végén megbeszéltük, hogy én nem érzem azt, amit szerintem kéne, ő is így vélekedett, majd találkoztunk másnap is, mert ettől függetlenül fantasztikusan éreztük magunkat. Másnap végül arra jutottunk, hogy egy nagyon értékes embert ismertünk meg egymás személyében, de hagyjuk a dolgot, mert nincs meg az a valami. Viszont egyszerűen képtelenek voltunk elengedni egymást, utána 2-3 nap csend következett. Azokban a napokban sokat agyaltam és egyértelműen megbántam, hogy így döntöttem, sőt, belegondoltam, hogy biztos már másokkal randizik és ez engem nagyon idegesített, zavart. 1 hétig aludni is alig bírtam emiatt, forgolódtam, úgy éreztem, ellöktem magamtól a lehetőséget. Másnap elhívtam egy találkozóra és ott bekattant valami, egyértelműen közöltem vele, hogy őt akarom, szeretném elhívni igazi randikra, ahol jobban megismerjük egymást. Hiába nincs meg az a valami, ami ahhoz kell, hogy amikor ránézek, tudjam, jelen pillanatban csak ő kell nekem, egyszerűen összességében a személye annyira megfogott, hogy nem bírtam elengedni. Belement, majd pár randi után megcsókoltam. Utána szépen apránként léptünk tovább, azt mondta, a határozott fellépésem és közeledésem nála egyértelműen átformált mindent és tudja, velem szeretne lenni. Utána azon a héten még jobban elmélyült a kapcsolatunk, hirtelen mindent együtt csináltunk, mindenhova együtt mentünk.

Miután sikeresen megléptem ezt a dolgot, nem tehetek róla, de legbelül még mindig volt valami érzés bennem, ami a legelején és ez zavart. Igyekeztem tudomást nem venni róla, mert úgy voltam vele, basszus, egyszerűen belsőre minden stimmel, a személyisége elragadó és külsőre is vonzó, csak az a valami az arcában... Nem tudom máshogy megfogalmazni. Egy felszínes rohadéknak tartottam és tartom is magam, de úgy voltam vele, hátha idővel, 1-2 hónap után beindul a részemről is valami. Ez a dolog folyamatosan hullámzott a részemről és végül tegnap úgy döntöttem, elmondom ezt neki, mert nem tehetem meg azt, hogy hónapokig húzom a dolgot. Egyszerűen hihetetlen, hogy ezt is teljesen őszintén meg lehetett vele beszélni. Viszont most megint ott tartok, hogy ellöktem magamtól és hiába kellene megkönnyebbülést éreznem, jelenleg gyűlölöm magam és szenvedek. Nagyon nehezen köszöntünk el egymástól, olyan érzelmi hullámok jöttek rám elköszönésnél, hogy magamat se értettem, ilyen még nem volt. Pedig mindössze 3 hétről beszélünk, ami semmi, de mégis, olyan mélyen kitárulkoztunk már az elején egymásnak, hogy úgy éreztem, már 3 éve ismerjük egymást.

Nektek már volt ilyen? Nagyon félek tőle, hogy hibát követtem el, hogy véget vetettem neki. Elvileg ilyenkor nekem megkönnyebbülést kellene éreznem, de nem érzek, inkább csak szenvedést és szomorúságot. Viszont mégis bennem van az az érzés, hogy ha minden jó már a legelején, ha megvan az a valami, akkor nem agyalnék ilyeneken, hogy az arc karakterisztikája nem tetszik, hanem egyértelműen tudnám, vele szeretnék lenni, aztán meglátjuk hogy hova jut a dolog. Teljesen kétes érzéseket vált ki belőlem. Már arra is gondoltam, azért, mert megszoktam az egyedüllétet, van egy kényelmes, megszokott életem és most minden felborult és nem tudom a helyén kezelni a dolgokat, hozzá kell szoknom. Viszont egyúttal az is bennem van, hogy ez csak kifogás és a kapcsolat legelején nem ezt kellene éreznem, hanem azt, hogy jajj de jó, hogy itt van nekem és vele szeretném tölteni minden időmet. Lehet azért engedem el nehezen, mert a lelkem mélyén tudom, nem biztos, hogy találok még egy ilyen gondolkodású nőt. Na de ha a lelkem mélyén valami folyamatosan motoszkál, amit nem tudok elengedni (arc) és nem tudom emiatt 100%-osan beletenni magamat egy kezdődő kapcsolatba, akkor már megette a fene, nem? Érzelmileg érett gondolkodású férfinak tartom magam, de ezek után már egyértelművé vált számomra, hogy még jobban rá kell gyúrnom az érzelmi intelligencia fejlesztésére, már pszichológuson is gondolkodtam.

Egyértelműen szeretnék kapcsolatot, szeretném megosztani valakivel az életemet és ő megfelelő személ lett volna rá minden téren. Csak valamit akkor is érzek belül, azt, amit a legelső találkozásnál is éreztem, hogy ha ránézek, akkor valami nem jó. Illetve pontosítok, nem mindig jó. Ennek kellene lennie a plusznak, ami nincs meg? Csak nem értem, hogy akkor miért búcsúztunk el tegnap olyan nehezen, még ő is hozzám bújt és láttam rajta, annyira rosszul esik neki, hogy legszívesebben megvigasztaltam és megcsókoltam volna.