Mostanában szakítottál?

Nehezen, semmi jó érzés.

A belémkötéstől való félelemtől megszabadult szorongást leszámítva, de inkább visszajönne, mert a többi baromságait szerettem.

Hát vegyesen. Az a fajta szakítás volt ami után csak megkönnyebbülést érzek.

A jó oldala:

Megszűnt az állandó csesztetes, az állandó sirankozas, panaszkodas, nem mar belem senki mert neki rossz napja volt

A rossz oldala:

Újra kezdhetnek randizni, és nincs kedvem újra elvinni olyan nőket valahova amikből tudom hogy max pár dugás lesz.

Nem ment.

Kiüresedett, értelmét vesztette nélküle az életem teljesen, lett egy hatalmas űr, egy hatalmas sivárság, szeretethiány, társhiány, megint egy senki lettem egy egyedülállo nő aki nem talál kompetens férfit, csak rondákat szexhajhászokat, igényteleneket, maradt a kibékülés :(😭

én már egész jól. Az tény, hogy ehhez egy konkrét spirituális utazást végig kellett szenvednem, volt olyan amikor férfi létemre fagyit ettem és könnyeztem a romantikus filmen amit néztem mert az járt a fejemben hogy "ezek lehetnénk mi is...", de aztán rájöttem hogy 1, teljesen mind1 mik a körülmények nincs semmi veszve, akármi lehet még 2, ha magamat nem szeretem és tisztelem miért tisztelne és szeretne engem a másik? Ez olyan szánalmas hogy a te hiányodat akarod pótoltatni... 3, inkább legyél hálás hogy ott él még a fejedben.

Meg azt is hozzá tenném, hogy baromi sok dologra ébresztett rá ez a szakítás, voltak már előtte is barátnőim, egy se vágott nagyon a földhöz, de ez... kitépte a szívem, megszúrkálta egy késsel a földre dobta és széttaposta :D Olyan szintű trauma volt ez az egész, hogy utána teljesen más szemmel néztem a világra. Egy más ember lettem utána, és nem is azért mert én akartam. Ráébredtem arra is pl hogy mennyire unalmas és egyhangú volt eddig az életem, és bevagyok ragadva a komfort zónámba, szóval most költözök 3000 km-el odébb, világot látok, és együtt élek a fejemben ezzel a személlyel harmóniában, mert hát elfelejteni úgy se fogom még ha akarnám se.